A lakhatásról
A lakhatási szegénység különböző típusai mintegy 3 millió embert érintenek ma Magyarországon. Lakhatási jelentéseinkből kiderül, hogy Magyarországon körülbelül mintegy 30 ezer embernek nincs fedél a feje felett, a lakosság 20 százaléka él túlzsúfolt lakásban, minden negyedik embernek penészes, nedves és egészségtelen az otthona. Közel 140 ezer ember nem tudja fizetni jelzáloghitelének törlesztőrészletét, több százezer család a rezsi költségeit, közel 300 ezer ember pedig szegregátumokban, szegénytelepeken él.
Magyarországon évtizedek óta hiányzik egy olyan lakáspolitika, amely rendszerszinten végiggondolja és azonosítja a lakhatási szegénység problémáit, ezekre válaszokat, intézkedéseket fogalmaz meg, és ehhez megfelelő forrásokat rendel. A hazai lakáspolitikai eszközök és a lakáscélra fordított költségvetési források túlnyomórészt a háztartások saját tulajdonú lakásvásárlását, illetve meglevő lakásuk fejlesztését, bővítését támogatják olyan módon, hogy a támogatásokhoz egyre rosszabb esélyekkel férnek hozzá az alacsony státuszú háztartások.
Ezek a számok nemcsak az ország kedvezőtlen gazdasági helyzete miatt ilyen megdöbbentően magasak, hanem azért is, mert az állam ezidáig kevés figyelmet fordított erre a problémára. A központi költségvetés évente közel 350 milliárd forintot fordít lakhatási célokra, ám ennek csak elenyésző része szociálisan célzott költség. Azaz a támogatások legnagyobb része a középosztály és a tehetősebbek lakáscéljait támogatja a leginkább rászoruló réteg helyett. A lakhatási szegénység nem számolható fel egyik napról a másikra.
Célunk, hogy Magyarországon olyan igazságos és befogadó lakáspolitika legyen, amely figyelembe veszi a társadalmi különbségeket és célja, hogy ezek csökkenjenek. Akár a meglévő források igazságosabb felhasználásával, máshol már bevált eszközök elterjesztésével sok ember lakhatási problémáját tudnánk megoldani vagy mérsékelni. Ezáltal pedig csökkennének a lakhatási problémák által kiváltott egyéb traumák is – és ezzel együtt az állami kiadások.
