Kedves Érdeklődő, Olvasó!

Nagy örömmel és izgalommal készítettük a Habitat for Humanity Magyarország immár sorrendben hetedik éves jelentését a lakhatási szegénységről. Idén új formában adjuk közre megállapításainkat. Reményeink szerint közérthetőbben beszélünk a lakhatási problémákról, interaktív ábrák és gazdagabb vizuális megjelenítés segítségével. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy Magyarországon minél több ember értse a lakhatási terület problémáit, azok összefüggéseit, kialakulásukat, és egyben az ezekhez tartozó megoldási lehetőségeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szakmáról megfeledkeznénk, sőt. Bizonyos részei a jelentésnek fontos, továbbgondolandó megállapításokat tesznek, valamint az adatigénylések során megkapott adatok egy külön adattárból letölthetőek és bárki számára szabadon felhasználhatóak lesznek.

A 2017-es és 2018 első félévére vonatkozó adatok, valamint a munkánk során szerzett tapasztalatok nem mutatnak pozitív változást a lakhatással összefüggő problémák kormányzati kezelésében. Továbbra sem látható szándék egy átfogó, a szociális különbségeket csökkentő lakáspolitika megalkotására, a jelenlegi széttagolt, több minisztérium alá tartozó lakhatási ügyek megfelelő koordinálására. Nincs jele a lakhatásba áramló állami források rászorultsági, szociális alapon elosztott részének növelésének, emiatt a hajléktalansághoz vezető utak kezelésére sem. Az országos szintű, preventív megoldások és a szociális védőháló hiánya azt eredményezi, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások esetén 2018-ban még könnyebben vezethet egy felhalmozódó adósság, válás, akár átmeneti betegség, esetleg állásvesztés ahhoz, hogy családok és egyének elveszítsék lakhatásukat, amit főleg a nagyobb városokban vagy Budapesten az ő anyagi helyzetükben szinte lehetetlen visszaszerezni.

A fentiek ellenére a terepen számos szívmelengető és pozitív példával is találkozunk. A szociális ellátórendszer, illetve az ott dolgozók szakmailag magas színvonalon, elkötelezetten végzik munkájukat. Próbálnak a meglevő szűkös erőforrásaikon és a rendszer adta korlátozott lehetőségeiken belül egyedi és kreatív megoldásokat találni az ügyfeleik segítésére, egyben folyamatosan javaslatokat tesznek a meglevő rendszer fejlesztésére.

Együttműködünk önkormányzatokkal, amelyek, ha kis mértékben is, de fejlesztik szociális bérlakásállományukat, kiemelten és emberségesen kezelik a területükön lakók szociális problémáit. Vannak céges partnereink, akiknél a társadalmi felelősségvállalás nem egy reklámfogás, hanem a vezetőktől kezdve a dolgozókon át elkötelezetten, sokszor önkéntesként dolgoznak társadalmilag fontos missziójuk, céljaik megvalósításán.

A jelenleg nehéz támogatási és politikai környezetben egyes civil szervezetek, köztük partnereink olyan magas színvonalú ellátási körülményeket biztosítanak kedvezményezettjeiknek, sokszor idős, vagy fogyatékkal élő embereknek, ami lehetővé teszi számukra a méltó életet, a munkához jutást, valamint biztonságot ad számukra, valamint hozzátartozóik számára.

Természetesen ne feledkezzünk meg a többezer magánemberről sem, akik önkéntesként, anyagilag, vagy csak apró szívességekkel segítik a rászorulókat, társadalmi szervezeteket. Tapasztalatunk szerint a lakhatással kapcsolatos társadalmi folyamatok és tudatosság egyre magasabb szinten van, az egyes társadalmi szereplők közötti párbeszéd egyre intenzívebb és a választások közeledtével minden programot készítő párt legalább egy külön fejezetet szentelt a lakhatás kérdésének.

Mi is törekszünk arra, hogy ezek a pozitív példák és jó gyakorlatok mindenki számára elérhetőek, másolhatóak és számosságukban növelhetőek legyenek, azonban rengeteg megoldandó feladat van még előttünk. Kérjük, hogy támogatásukkal továbbra is segítsék munkánkat!

Figyeljenek oda embertársaikra lakóhelyükön, az utcán és közterületen, valamint a közösségeikben, különösen a téli hónapokban, hiszen számos olyan nehéz helyzetbe került ember van, akik miután túl tudnak lendülni pillanatnyi nehézségeiken, esetleg kapnak egy újabb esélyt lakhatásuk biztosítására, elég erősek és motiváltak arra, hogy újra önálló és teljes életet élhessenek.

Jó olvasást és böngészést kívánok!

Szegfalvi Zsolt

Ügyvezető igazgató

Bevezető

A 2018-as lakhatási jelentés egyik legfontosabb megállapítása – az utóbbi évekhez hasonlóan –, hogy Magyarországon egyre mélyül a lakhatási válság. 1,5 millióan élnek olyan lakásban, amelyekkel súlyos lakásminőségi problémák vannak; az ilyen zsúfolt, nedves, alacsony komfortfokozatú lakásokban élő embereknek a legtöbb esetben nincs pénzük felújítani a lakásukat. A 4,4 millió magyarországi lakóingatlan nagyjából 80%-a nem felel meg a korszerű műszaki és energetikai szempontoknak, azaz a magyarok többségének lakhatási költségeit és életminőségét különösen rosszul érintik az épületállomány fizikai jellemzői. Minden harmadik háztartás lakhatással összefüggő megfizethetőségi problémákkal küzd, tehát jövedelméhez képest irreálisan sok pénzt költ rezsire, bérleti díjra vagy lakáshitelek törlesztőrészleteire (nem utolsósorban az épületek előbb említett fizikai állapota miatt). A lakhatás terén a megfizethetőségi problémák szembetűnő folyamata az utóbbi évtizedben az eladósodás. Jelenleg nagyjából 1,4 millió háztartásnak (a háztartások harmadának) van valamilyen hitele, a háztartások legalább 13%-ának pedig 60 napon túli közműhátraléka, miközben 750 000 végrehajtási ügy van folyamatban az éves GDP 7%-ának az értékében. Ezeknek a tényeknek az ismeretében már érthető, hogy miért jut minden napra nagyjából tucatnyi kilakoltatás, és hogy miért nem mondható megoldottnak a (deviza) hitelválság.

A lakhatási problémák nemcsak hajléktalan embereket, Budapesttől távoli szegénytelepeken és vályogházakban élőket érintenek. Az idei jelentésben a tavalyi évhez hasonlóan azokat tekintjük lakhatási szegénységgel érintett háztartásoknak, akik megfizethetőségi, lakásminőségi és energiahatékonysági, területi, illetve jogi szempontból az átlagosnál rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben élnek.

Egy lakásszegénységben élő háztartás a fentiek közül nagy eséllyel több csoportba is beleesik, ezért óvatos becsléseink szerint országosan 2-3 millió ember él lakásszegénységben, vagyis tapasztalja a négy lakhatási probléma valamelyikét. A lakhatási szegénység részproblémái pedig egymással összefonódva olyan ördögi kört alkotnak, amelyet lakásszegénységi csapdának nevezhetünk.

Aki beleszületik vagy belekerül a lakásszegénységi csapdába, annak nagyon nehéz belőle kikerülnie: ha valaki egy-egy dimenzió mentén feljebb is tudja küzdeni magát az elképzelt társadalmi létrán, a többi dimenzióban elszenvedett hátrányai rendre visszarántják a társadalmi hierarchia aljára. Az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező, azaz szegényebb háztartások valamennyi dimenzióban hátrányokat szenvednek: jobban érintik őket az energiahatékonysági problémák, sokkal nagyobb valószínűséggel élnek az ország olyan területein, ahol nem érhetők el alapvető szolgáltatások, illetve jogilag is sokkal kiszolgáltatottabb a lakhatási helyzetük. A tehetősebb háztartásokhoz képest nagyobb arányban és jövedelmükhöz képest is nagyobb lakáshiteleket kénytelenek felvenni, jövedelmük nagyobb százalékát költik lakhatási költségeikre és nagyobb eséllyel lesznek hátralékosok. A lakásszegénységi csapda térben is jól beazonosítható mintázatokat hoz létre. Míg Budapest és a nagyobb városok belső területeinek, illetve a kiemelt nyaralóövezeteknek a felértékelődését, dzsentrifikációját tapasztalhatjuk, addig országszerte tízezrek szorulnak ki periférikus lakóhelyekre, további százezrek pedig „beszorultak” a perifériákra (például külterületi, zártkerti, aprófalvas területekre).

Ideális esetben az állam feladata lenne, hogy a lakásszegénységi csapdát megszüntesse, a lakásszegénységből származó hátrányokat csökkentse.

Tehát ha valaki egy rossz minőségű, periférikus elhelyezkedésű, magas fenntartási költségű lakásba születik, akkor legyen esélye onnan kikerülni. Ezzel szemben az idei lakhatási jelentés is arra a következtetésre jut, hogy a lakhatásra fordított közpénzek döntő többsége a tehetősebb családokat támogatja (például a családi otthonteremtési kedvezménnyel, azaz a CSOK-kal). Számításaink szerint a rászorultsági alapon nem célzott lakhatási célú kiadások a központi költségvetésben nagyjából kilencszeresen felülmúlják a háztartásoknak nyújtott, rászorultsági alapon célzott kiadásokat. Nagyon kevés olyan célzott lakhatási beavatkozást találunk ma Magyarországon, amely a lakhatási szegénység problémájára választ adna. A lakhatási szegénység kezeléséből látványosan kivonul a központi állam, a problémát a helyi önkormányzatokra hárítja (egységes szabályozás vagy központi támogatás nélkül), melyek többségének viszont nincs elegendő forrása a megfelelő beavatkozásra. Amikor pedig lenne forrás, akkor a szabályozói környezet jellege miatt sokszor a politikai akarat hiányzik, és a lakhatási problémák okainak kezelése helyett a szegény családok kiszorítása történik.

Az állam tehát egyre inkább kivonul a lakásszegénység megoldásából, valamint nem megfelelő módon avatkozik be. Ennek következménye a lakásszegénység mélyülése és a társadalmi különbségek növekedése. A negatív, sokszor áttételesen érvényesülő hatásokra az idei lakhatási jelentésben is külön figyelmet fordítottunk.

Az állam kivonulása tetten érhető a magánbérleti piac ellentmondásaiban is. Egyre nehezebb magántulajdonú lakáshoz jutni a lakáspiacon, így egyre több szegényebb háztartás kerül a magánbérleti piac alsó szegmenseibe, ahol az utóbbi években kialakult az uzsoraalbérleteknek nevezett kizsákmányoló jellegű lakáskínálat. Számos sajtócikk foglalkozott annak a folyamatnak a következményeivel, hogy az utóbbi nyolc évben átlagosan megduplázódtak a lakásbérleti díjak, miközben az egy főre eső nettó jövedelmek 2010 és 2016 között csak 26,5%-kal nőttek. A legalacsonyabb jövedelmű háztartások teljes havi jövedelmét meghaladja ma már egy átlagos 40-60 m²-es lakás bérleti díja. Ezért sokan a magánbérleti piacra sem tudnak belépni és olyan – piaci vagy állami – intézményes megoldások felé tolódnak, mint a munkásszállók vagy a családok átmeneti otthona. Végső soron az állam olyan intézményi ellátást finanszíroz háztartások tízezreinek, amelyek nem a lakhatási problémák kezelésére lettek létrehozva, hanem átmeneti krízishelyzetek kezelésére. Az állam az érintett háztartások lakhatási problémáit aránytalanul drágán, intézményesített szegénységi csapdába zárva „orvosolja”. Szakértői becslések szerint a hajléktalan emberek és a családok átmeneti otthonaiban élő háztartások egyharmadának nem ezekre a költségvetési szempontból drága (ugyanakkor túlterhelt, alulfinanszírozott, nehezen hozzáférhető és rossz minőségű) intézményes ellátásokra lenne szüksége, hanem csupán megfizethető, jó minőségű lakhatásra.

A nem megfelelő állami intézkedések tükröződnek az energiahatékonysági beavatkozások területén is. Becslések szerint a teljes magyar energiafogyasztás hatoda megspórolható lenne a lakóépületek energiahatékony felújításával. Az energiahatékonysági problémák egyik sarokköve, hogy a magyar háztartások 42%-a, a kistelepüléseken élők háromnegyede fával fűt (ez az arány az elmúlt években emelkedett), nagy részük elavult berendezésekkel. Az egyebek mellett a nem megfelelő fűtéstechnológia által is okozott légszennyezés szakértői becslések szerint a GDP 19%-ának megfelelő veszteséget okoz Magyarországon különböző egészségügyi problémákon keresztül. A fűtés jelentős megfizethetőségi problémát is okoz: a rezsiköltségek legnagyobb részét ez teszi ki, melynek kifizetése sokak számára nehézséget okoz (például a tűzifa ára az elmúlt években meredeken nőtt).

A fentiekből is világosan kirajzolódik, hogy a lakhatási problémák enyhítését célzó közpolitikák és intézmények nélkül a lakáspiac egyenlőtlenségei folyamatosan nőnek, és sokan kényszerülnek méltatlan körülmények között élni.

A lakásszegénységnek egyéni, háztartási és össztársadalmi szinten is káros továbbgyűrűző hatásai vannak. Ezek ellensúlyozása akkor lehetséges, ha egyértelmű állami politikákkal biztosítjuk mindenki számára a megfizethető, jó minőségű lakhatást. Ennek Magyarországon legismertebb módja az önkormányzati szociális bérlakásépítés – ez azonban messze nem az egyetlen és nem is minden esetben a legjobb módja a lakásgondok tartós enyhítésének. Amíg nincs átfogó, összehangolt állami lakáspolitika és ennek végrehajtására szakosodott stabil intézményrendszer (például lakhatási minisztérium és annak szervei), addig csak eseti és esetleges jó gyakorlatok létezhetnek. Az egységes és progresszív lakáspolitikához további intézkedések volnának szükségesek (a megfizethetőség támogatása érdekében) a magánbérleti szektor és a létező szociális bérlakásállomány szabályozásában, a kiterjedt és szociálisan célzott lakhatási támogatások bevezetésében vagy az alacsony jövedelműek energiahatékonysági beruházásainak segítésében. A szociális ellátórendszer intézményeibe való beragadás és a területi kiszorulás megállításához elengedhetetlen a megfizethető lakásállomány bővülése. Ennek különböző intézményi formái lehetségesek: az önkormányzati bérlakások mellett a lakáskezelő társaságok, a szociális lakásügynökségek vagy a bérlői lakásszövetkezetek. Az intézményi tulajdonú lakásállomány bővítésével olyan új, jobb minőségű lakások létesülhetnének, melyek tartósan ki vannak vonva a piacról, ezáltal megfizethetők maradnak és elérhetők a nem vagyonos háztartások számára is.

A lakásszegénység enyhítését célzó közpolitikák hiánya elsősorban a politikai szándék hiányából fakad, hiszen a lakáscélú költségvetési kiadások az elmúlt években emelkedtek. A lakhatási kérdésekkel foglalkozó szakemberek és társadalmi mozgalmak már számos fórumon megfogalmazták a fenti (és további) javaslatokat, melyekre az elmúlt évek lakhatási jelentéseihez hasonlóan a jelentés egyes fejezeteiben utalunk.

A 2018-as jelentés felépítése

A 2018-as lakhatási jelentés a korábbi évekhez képest formailag megújult. Elsődleges célunk, hogy a széles közönség számára érthető, befogadható módon tárgyaljuk a lakásszegénység fő tényezőit. A közérthetőség érdekében az éves jelentést többségében interaktív adatvizualizációk köré építettük, kihasználva az online megjelenés lehetőségeit. Az adatvizualizációkban a statisztikai adatokon túl kvalitatív adatforrásokra is támaszkodtunk – a „történetmesélős” vagy szerepkártyás ábrák a lakhatási szegénység okainak és folyamatainak jobb megértését szolgálják.

Azon szakmabeliek számára, akik az évente megbízhatóan megjelenő jelentést elsősorban kutatási célokra, adatforrásként használták, az egyes fejezetekhez kapcsolódó adatbázisokat és az előkészítő munka során beadott közérdekű adatigénylésekre kapott válaszokat letölthető formában elérhetővé tesszük Adattár formájában. Az adattár ilyen módon bővebb adatkört tartalmaz, mint amelyet a jelentés egyes fejezeteiben felhasználtunk.

Az adatok összegyűjtése idén is számos nehézségbe ütközött, elsősorban az adatgazdák kései vagy egyáltalán nem megküldött válaszai miatt (ilyet tapasztaltunk az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Pénzügyminisztérium, a Magyar Fejlesztési Bank, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar és a Máltai Szeretetszolgálat esetében). Az évente frissülő jelentés szempontjából további nehézség, hogy a nagyobb adatgazdák (részben az adatfeldolgozás sajátosságaiból adódóan) sokszor jelentős késésekkel közölnek friss adatokat, ezért nehéz az aktuális folyamatokat leíró statisztikákhoz hozzájutni. Népszámlálás például tízévente készül, viszont részletessége miatt alapvető fontosságú a területi folyamatok és a lakásviszonyok elemzésében. Emellett számos, kiemelten fontosfolyamatról egyáltalán nem állnak rendelkezésre számszerűsíthető adatok (példa erre az uzsoralakások jelensége). Így közelítő vagy a jelenségre közvetetten utaló statisztikai adatokkal, kvalitatív forrásokkal, valamint korábbi elemzések következtetéseivel is dolgoztunk.

A formai újítás mellett az idei jelentés tartalmi megközelítésében is van néhány változás. Ezek közül a legfontosabb, hogy kettéválasztottuk az átfogóbb, évente ismétlődő témákat és a mélyfúrásjellegűen elemzett fókusztémákat. Előbbieket az első három fejezetben tárgyaljuk: a hozzáférhetőség és megfizethetőség átfogó szempontjait, a lakásminőség és az energiaszegénység kérdését, valamint a költségvetés lakhatási célú kiadásait. A három fókusztéma a magánbérleti szektor alsó szegmenséről és az abból kiszorulókról, az eladósodás problémájáról és a lakhatási szegénység területi folyamatairól szól. Az ábrán a fejezetekben tárgyalt főbb témák egymáshoz való viszonyát mutatjuk be.

Nem állítjuk, hogy az idei év jelentése maradéktalanul összefoglalja a lakhatási szegénységhez kapcsolódó valamennyi témakört (nem térünk ki például a közterületi hajléktalanság kérdésére vagy a romák lakhatási helyzetére) és a lakhatási kérdésekkel összefüggésbe hozható valamennyi kormányzati intézkedést. Teret biztosítunk viszont olyan témák részletes tárgyalására, amelyek az utóbbi évek (szerencsére egyre élénkebb) lakhatásról szóló közbeszédében és kutatásaiban kevesebb figyelmet kaptak, ugyanakkor a jelenlegi magyarországi lakhatási helyzet szempontjából kulcsfontosságúak. A három fókusztéma mindegyikén belül olyan lakhatási helyzetekre is rávilágítunk, melyek általában a reflektorfényen kívül maradnak, ugyanakkor rengeteg háztartást érintenek. Az albérletárak emelkedéséről sok sajtóhír volt az elmúlt években, arról viszont kevésbé esik szó, hogy milyen lakhatást találnak maguknak azok, akik kiszorulnak a formális lakásbérleti piacról. Hasonlóképp, a háztartási adósságok egy részéről (különösen a devizaalapú lakáshitelekről) sokat hallhattunk, arról viszont kevésbé, hogy a rezsihátralékok a magyar lakosság közel hatodát érintik, vagy hogy mi történik azokkal a nem teljesítő adósokkal, akiknek tartozását „leírja” vagy eladja a bank. A dzsentrifikáció fogalma az utóbbi években gyökeret vert a magyar közbeszédben – ugyanakkor arról továbbra is nagyon keveset tudunk, hogy hova kerülnek azok, akik korábbi lakóhelyeikről kiszorulnak, hogy mi történik a legkeresettebb belvárosi lakáspiacokon kívül.

A fókusztémák azt is lehetővé teszik, hogy az adott évre vonatkozó pillanatkép helyett hosszabb időtávon vázoljuk fel a folyamatokat. Több esetben visszanyúlunk a rendszerváltáshoz, az 1990-es vagy a 2000-es évekhez annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzetet értelmezzük.

További tartalmi hangsúlyeltolódás a lakhatási kérdések maradéktalan számbavétele helyett a problémaorientált, elemző szempont előtérbe helyezése. A célunk az adatok mögötti folyamatok megértése és bemutatása. Tehát például ne pusztán azt tudjuk meg a jelentésből, hogy a magyar lakosság hány százalékának vannak rezsihátralékai, hanem arra is világítsunk rá, hogy a rezsihátralékok felhalmozódása hogyan történik.

Végül az idei jelentés a lakhatási szegénység kérdéskörére fókuszál. Így a korábbi évek jelentéseiben szereplő számos kormányzati intézkedéssel nem vagy csak érintőlegesen foglalkozunk (mivel nem a szegényebb háztartások lakhatási gondjaira adnak választ), nem elemezzük a magánbérleti piac felső szegmensének folyamatait (például a turisztikai célú lakáskiadást).

Jelinek Csaba, Pósfai Zsuzsanna

Impresszum

Vizualizációk

Balogh Kitti

Ilyés Virág

Katona Eszter

Varjú Zoltán

Honlap

Dalecker Norbert

Felelős kiadó

Szegfalvi Zsolt ügyvezető

Habitat for Humanity Magyarország

(HFH International Hungary Nonprofit Kft.)

1065 Budapest, Hajós utca 9. 4. em. 16.

ISBN 978-615-5923-02-9 (HTML)