A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság 1989-ben megközelítőleg 3 millió magyarországi, lakhatási szegénységben élő emberről számolt be, ez az adat pedig az utóbbi 30 évben gyakorlatilag nem változott. Az elmúlt három évtizedben komoly ellenszélben dolgoztak azok, akik az igazságosabb lakhatás ügyét tűzték zászlójukra. Történeteik egyrészt a fordulatos demokratikus-kapitalista átalakulás ellentmondásait leplezik le, másrészt egy kívánt demokratikus társadalmi működés emancipatorikus kifejeződési formái is. Ezek a szerveződések sokszor nem ápolnak kapcsolatot egymással, a lakhatási válság más-más vetületeit érintik – sőt, esetenként még érdekeik vagy értékrendjük is ütközik –, a lakhatás ügye mégis összeköti őket.

Ebben a fejezetben ezeknek a potenciálisan szövetséges szervezeteknek az összességét hívjuk lakhatási mozgalomnak. Az elmúlt 30 évet négy korszakra osztottuk, melynek határait a mozgalom dinamikusan változó szervezeti összetétele alapján, illetve a szakpolitikák tükrében határoztunk meg a hátrányos helyzetű embereket képviselő szervezetek középpontba helyezésével.

1. Az első korszak: Menteni, ami menthető (1989-1995)

Lakásbérlők Egyesülete (LABE)│Gettóellenes Bizottság│Tetőt  Fejünk Fölé│Erzsébetvárosi Szükséglakásigénylők Köre (ESZIK) │Szegényeket Támogató Alap│Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság│Nemzet Szegényeinek Frontja

Az államszocialista rezsim legitimitásának egyik legfontosabb forrása a lakhatás volt. Azonban az 1980-as évektől, a gazdasági teljesítmény romlásával az állami lakásépítés fokozatosan visszaszorult, a bérlakások központilag alacsonyan tartott lakbéreit egyre drágább volt finanszírozni, az elmaradó felújítások miatt pedig a bérlakásállomány jelentős része leromlott. Több tízezer bérlakás állt üresen, és egyre gyakoribbá váltak a lakbéremelések is, ami a bérlők és a lakásra várók elégedetlenségét egyaránt kiváltotta. A bérlakásszektor lehetséges reformjának azonban a kapitalista városfejlesztés és az ezt is kiszolgáló lakásprivatizáció vetett véget. A tőkeberuházások tiszta tulajdonviszonyokat kívántak meg, és ehhez a bérlakások értékesítésén keresztül vezetett az út.

Ebben a korszakban jó ideig a hajléktalan emberek, a bérlők, a lakásigénylők és a lakásfoglalók voltak azok, akik a hatékony bérlakás-gazdálkodás érdekében álltak ki. Követeléseikkel kijelölték a hosszú távú, fenntartható lakáspolitika irányait, a politikai vezetők és a velük dolgozó szakértők jó részével szemben. Ez aláhúzza, hogy az érintettek részvétele és az életkörülményeikből fakadó tapasztalataik értéket jelenthetnek mind a mozgalomban, mind a szakpolitika-alkotásban. Azonban a rövid távú önérdek az ő esetükben is könnyedén felülírhatja a hosszú távú társadalmi hasznot. Ez történt például az igazságosabb bérlakásgazdálkodás érdekében létrejövő, bázis alapú Lakásbérlők Egyesületével (LABE) is, amelynek tagjait szintén utolérte a privatizációs láz. Többségük bérlőből tulajdonossá vált, és a tömeges lakáseladások elleni küzdelem már nem állt érdekükben.

Népszabadság, 1990. január 25. / 21. szám, Talum Attila (MTI). Forrás: Arcanum

Szinte mindegyik szerveződés rámutat az osztályokon átívelő együttműködésekben rejlő erőre. Ott, ahol a magasabb státusszal rendelkezők szakmai tudásukat alázattal állították az érintettek és az ügy szolgálatába, és a felek egyenrangú partnerként dolgoztak együtt, meg tudták sokszorozni a hátrányos helyzetűek érdekérvényesítő erejét (pl. LABE, Gettóellenes Bizottság, Tetőt a Fejünk Fölé, ESZIK). Anyagi és eszmei támogatás híján azonban ezek a gazdasági egyenlőségre törekvő, konfrontációt is felvállaló közösségi szerveződések törvényszerűen marginalizálódtak.

Az állami lakásvagyon felszámolásának alternatíváját jelentő fenntartható bérlakásrendszerhez szükséges strukturális átalakítást a politikai vezetés sem kormányzati, sem önkormányzati szinten nem merte felvállalni. Ez nemcsak politikai kockázattal és gazdasági költségekkel járt volna, hanem a szabályozások és az érintettek „viselkedésének” megváltoztatását is megkövetelte volna. Ebben azonban támaszkodhattak volna az állampolgári kezdeményezésekre, és a teljes fejezetben részletesen bemutatott szervezetekre.

2. A második korszak: Az intézményesülés kora (1995-2002)

Roma Polgárjogi Alapítvány│Házat-Hazát Alapítvány│Habitat for Humanity Magyarország│Lakásbérlők Egyesülete

1999-re az önkormányzati bérlakások száma 750 ezerről 230 ezerre csökkent, így az önkormányzatoknak nem sok eszközük maradt a lakhatási szegénység kezelésére. A városfejlesztések során sok esetben egyszerűen kilakoltatták a díjhátralékosokat és a lakásfoglalókat. Továbbá a lakhatási költségek emelkedésével és megfelelő szociális háló nélkül rengeteg alacsony jövedelmű háztartás kényszerült rosszabb minőségű lakásba, illetve olcsóbb térségekbe vagy városrészekbe költözni, vagy az ellátórendszerhez segítségért fordulni. Az önkormányzati bérlakásokban ráadásul többnyire az alacsony jövedelmű, komoly fizetési nehézségekkel küzdő emberek maradtak.

Az állam egyrészt a jelzálogalapú lakáshitelezés kialakításával igyekezett megteremteni a lakáshoz jutás piaci feltételeit, másrészt szociálpolitikai támogatásokkal segítették elő az új lakások építését, azonban így is kevés lakás épült. Ezt az ún. „szocpolt” 1994-ben a két- illetve háromgyerekesek számára jelentősen megemelte a Horn-kormány. Az átgondolatlan elosztási konstrukció miatt azonban rengeteg visszaélés történt, új típusú szegregátumok, ún. „szocpolos” telepek alakultak ki. 2000-től az Orbán-kormány önkormányzati bérlakásépítő, illetve jelzáloghitelezést célzó programot indított. A kettő közül végül jelentősen több pénzt fordítottak a támogatott lakáshitelre. Mindemellett a pártok nem össztársadalmi ügyként, hanem csatározásaik színtereként tekintettek a lakhatás ügyére.

A nehézségek fokozódása ellenére a lakhatási szegényekből álló közösségi érdekvédelmi szerveződések száma csökkent, a hajléktalan emberek érdekképviselete lényegében eltűnt. A lakásfoglalók és a bizonytalan státuszú bérlők érdekképviseletét – amely az előző időszakhoz képest megerősödött – az újonnan alakult Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) vállalta fel, de a LABE is nyújtott számukra szolgáltatásokat. A lakásszűkében lévő hátrányos helyzetű emberek pedig a házépítő szervezetekre, többek között a Habitat for Humanity Magyarországra támaszkodhattak.

Ezek a szervezetek már nem elsősorban az érintettek szervezői munkájára építették a szervezet irányítását, hanem fizetett munkatársként dolgozó, specializált szakértők részvételére alapozták működésüket. Az intézményesülés előnyeként stabilabbá és a terület szakértőivé váltak. E korszak jellemzője továbbá, hogy a média úgy tálalta a lakásvesztés fenyegetettségét, mintha az elsősorban a romákat érintő kérdés lenne, ami jelzi a mozgalom számára a médiatartalmak befolyásolásának – a sajtómegjelenések tudatos előkészítésének, illetve a nyilatkozók stratégiai kiválasztásának és felkészítésének – kritikus szerepét.

3. A harmadik korszak: Globalizációkritikusok és helyi újítók (2002-2008)

Az Utca Embere│Centrum Csoport│Food Not Bombs│Magyar Szociális Fórum│Négy Ház│Zöld Fiatalok │Szomolyai Cigányokért Szervezet│SZETA Eger│Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége (NMCKKSZSZ)

Kiépült egy piaci alapú lakásfinanszírozási rendszer, amihez a fent említett hiteltámogatás is hozzájárult. Ez a lakáspolitikai szempontból indokolatlanul nagy, de népszerű intézkedés – ami a magasabb jövedelműeket jóval nagyobb eséllyel juttatta több támogatáshoz – százmilliárdokkal terhelte meg a költségvetést, egészen a 2004-es kivezetéséig. A forinthitelek támogatását az olcsóbb, könnyen hozzáférhető devizahitelezés váltotta fel, ami a laza szabályozás és az árfolyamkockázat miatt kiszolgáltatottá tette a háztartásokat a pénzpiacoknak. 2003-ban elindult egy, az állami költségvetésből finanszírozott országos adósságkezelési program, amelynek keretében több tízezer család kapott jelentős adósságcsökkentési támogatást és adósságkezelési tanácsadást.

A 2000-es évek elejére világossá vált a pusztán városszerkezeti szempontokat és piaci érdekeket szem előtt tartó városfejlesztések (pl. Gozsdu-udvar, Corvin Sétány) kiszorító hatása, melyek alternatívájaként korlátozottan, de teret nyertek a helyben élők érdekeit is szem előtt tartó szociális városrehabilitációs programok. Ezzel együtt gyanús önkormányzati ingatlaneladások is történtek, ami ellen például az ÓVÁS! Egyesület, a LABE és a Levegő Munkacsoport lépett fel. A városkép átalakításához továbbra is hozzátartozott a hajléktalan emberek kiszorítása egyes kerületekből.

A vidéki lakhatási szegénység csökkentése érdekében a rendszerváltást követően először 2005-ben indult el a többségében romákat célzó telepfelszámolási program. A tervezési folyamatban még 440-667 telep felszámolásáról volt szó, valójában azonban öt év alatt hozzávetőlegesen 50 telep rehabilitációjára és néhány száz család támogatására jutott pénz. A többségi társadalom gyakori ellenállása okán a helyi civilek vezetésével megvalósuló teleprehabilitációkat vagy -felszámolásokat sokszor önmagában is a mozgalom tiltakozó akciói közé sorolhatjuk (lásd pl. a SZETA Eger, a Szomolyai Cigányokért Szervezet vagy a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetségének akcióit).

A 2000-es évek közepére szervezeti összetételében komplex, látszólag erős lakhatási mozgalmi struktúra jött létre. Kiépült a hajléktalan-ellátórendszer, voltak szakmailag felkészült érdekvédelmi szervezetek (pl. RPA, LABE), elkötelezett helyi újítók, regionális fejlesztők (pl. SZETA Eger, NMCKKSZSZ, Habitat for Humanity) és tudatosabb városfejlesztő projektek. A lakhatási válság az alterglob mozgalomhoz kötődő szervezetek (pl. Az Utca Embere, Centrum Csoport, Food not Bombs) révén összekapcsolódik a radikális tiltakozás kultúrájával. A szereplők azonban nem érnek össze, nem feltétlenül látnak egymásban szövetségest, gyakran idegenül szemlélik a másik stratégiáját, taktikáját, beszédmódját.

Emellett sok lakhatási szegénységben érintett csoport nincs megszólítva, a tiltakozó szervezetek a leghátrányosabb helyzetben lévőket képviselték (hajléktalan emberek, lakásfoglalók, roma szegregátumban élők, nehéz helyzetben lévő önkormányzati bérlők). Nem maradt kapacitás az alsó középosztály lakhatási problémáinak tematizálására (pl. alacsony jövedelemből élő roma és nem roma albérlő családok, fiatalok, első lakásvásárlással küzdő vagy hátralékos háztartások, nyugdíjasok, bántalmazott nők, hátrányos helyzetű térségekből rossz közlekedési körülmények között ingázók), illetve a fogyatékos mozgalmi szervezetek sem jelentek meg markánsan ennek a korszaknak a szövetségeiben.

4. A negyedik korszak: A kisemmizettek és szövetségeseik (2009 -)

Magyar Máltai Szeretetszolgálat│Habitat for Humanity│Közösségfejlesztők Egyesülete│Bagázs│NMCKKSZSZ│ Autonómia Alapítvány│Roma Polgárjogi Mozgalom│A Város Mindenkié│Utcajogász Egyesület│Közélet Iskolája│Nyugodt Szív│Utcáról Lakásba! Egyesület│Szolidáris Gazdaság Központ│Városkutatás Kft.│Periféria Központ│Otthonvédők

A kormányzatok továbbra is banki kölcsönökkel segítették a lakástulajdonhoz jutást. A 2000-ben bevezetett, államilag támogatott hitelek a választási verseny részévé váltak, és a kedvezményezetti kör kiterjesztése miatt fenntarthatatlan mértékűre duzzadtak. A felhalmozott, magas költségvetési hiány következtében a jegybank viszonylag magasan tartotta a kamatokat, és ezért a devizahitelekhez képest drága lett a csökkentett támogatású forinthitel. A devizahitelek népszerűsége ezért gyorsan nőtt, lakáshiteleken belüli arányuk 2000-2008 között 1 százalékról 63 százalékra emelkedett.

Az egyenlőtlen kockázatvállalás és a laza hitelbírálati rendszer oda vezetett, hogy a 2008-as gazdasági és devizahitel-válság kirobbanását követő években több ezer embert lakoltattak ki, miközben ugyanúgy folyt a hátralékosok és a lakásfoglalók kilakoltatása is.

A válság hatását azonban 2010-ig az MNB és a vezető elemzők is alulértékelték: a devizahitelesek saját felelősségét taglalták, az ügyet a középréteg problémájának tekintették, és eszerint intézkedtek. 2011-ben először a jellemzően jó helyzetben lévő családok kaptak lehetőséget végtörlesztésre. A legrosszabb helyzetben lévő családokat a 2012-ben alapított Nemzeti Eszközkezelőn (NET) keresztül mentették ki. A köztes helyzetben lévő családoknak a 2012-ben bevezetett árfolyamgát nyújtott valamennyi segítséget, de jellemzően ők voltak azok, akik tömeges lakásvesztéssel néztek szembe. Az intézkedések sorát 2014-ben a devizaalapú jelzáloghitelek forintosítása zárta.

2015-ben gyakorlatilag megszüntették az évente félmillió háztartásnak segítséget nyújtó lakásfenntartási támogatást és az évente több mint 10 ezer család által igénybe vett adósságkezelést. A nem szűnő vidéki szegénység csökkentésére 2012-től újabb telepprogramok indultak több tíz milliárd forintnyi uniós forrásból, a tervek szerint komplex – szociális, közösségfejlesztési, oktatási, egészségügyi, képzési és foglalkoztatási – területek lefedésével. Mélyreható elemzések hiányában azonban kérdés marad, hogy ezek mennyire eredményesek. A miskolci számozott utcák története a telepfelszámolás egyik félresiklott példája: a bérlakások kiürítése megbélyegző, megfélemlítő önkormányzati intézkedések közepette történt.

A gyűlöletkeltő retorikába illeszkedik a hajléktalanság kriminalizációjának törvénybe foglalása 2010-ben, ami 2013-ban az Alaptörvénybe is bekerült, 2018-ban pedig tovább szigorodott. A Menhely Alapítvány becslése szerint egyetlen téli napon országosan legalább 14 ezer ember van hajlék nélkül, ami azt jelenti, hogy minden egyes napon minimum 2-3 ezren biztosan nem férnek be a szállókra. Ez is mutatja, hogy a hajléktalan emberek számára is hozzáférhető, megfizethető lakhatási megoldások biztosítása, vagy a hajléktalan-ellátórendszer kapacitásbővítése évtizedek alatt sem történt meg.

Mindemellett a fogyatékos emberek bentlakásos tömegintézményeinek felszámolása is nagyon lassan halad, annak ellenére, hogy a legjobb megoldás egyértelműen a támogatott lakhatás lenne.

A képet készítette: Vörös Anna 2013.09.30-án A Város Mindenkié csoport „Mi nem így képzeljük el a rendet!” című fórumán és tüntetésén.

2008 után a mozgalom egyértelműen polarizálódott, és pár éven át körülhatárolható volt egy bal- és egy jobboldali szárny. Míg az előbbi továbbra is a leghátrányosabb helyzetű lakhatási szegények képviseletét vitte, addig a valamivel jobb helyzetben lévő devizaadósok ügyét a jellemzően jobboldali narratívát használó szerveződések vállalták fel. A két blokk között nem nagyon volt átjárás, a baloldal teljesen lemaradt az évtized egyik legfontosabb lakhatási ügyének tematizálásáról. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a jobboldali lakhatási szerveződések nem tudtak tartós mozgalmi intézményeket létrehozni, míg a politikai értékek szempontjából inkább baloldalinak mondható szervezetek sora jó pár új szereplővel bővült (pl. AVM, Utcajogász, Utcáról Lakásba! Egyesület, Közélet Iskolája). Továbbá létrejött egy újabb kutatóműhely, a Periféria Központ, amely a hasonló profilú Városkutatás Kft.-vel szintén a mozgalmi infrastruktúrát erősítették.

Mindezek ellenére igaz, hogy még mindig nem látszik a lakhatási szegénységben érintett csoportok sokasága. A devizaadósok életébe özönvízszerűen tört be a lakhatási válság, de a mozgalom sem volt rá felkészülve; először egy másik eladósodott csoport, a kis- és középvállalkozókat tömörítő VÉSZ vállalt velük szolidaritást. Elképzelhető, hogy a jövőben – akár a koronavírus-járvány következményeként – újabb, eddig kevés szervezeti képviselettel rendelkező rétegeknek (pl. albérlők) kell szembenéznie az elmúlt évtizedek hibás lakáspolitikájának a következményeivel. A korszak tapasztalatai azt mutatják, hogy érdekcsoportonként megszervezett érdekvédelemre van szükség, mert bizonyos lakhatási problémában érintett csoport csak bizonyos áron és korlátokkal tudja felvállalni egy másik célcsoport érdekeit.