Magyarországon és egész Európában (valamint a világ számos országában) évek óta súlyosbodik a lakhatási válság, és ennek nyomán a lakhatási szegénység. Milliók számára elérhetetlen és megfizethetetlen a méltó lakhatás, emiatt bizonytalan, kiszámíthatlan és elégtelen lakhatási körülmények között élnek, vagy bevételük aránytalanul nagy részét kénytelenek lakbérre és lakásfenntartásra költeni.

A lakhatási szegénység mintegy 2,5-3 millió embert érint Magyarországon. Lakhatási jelentéseinkből kiderül, hogy a lakosság 17 százaléka él túlzsúfolt lakásban, minden ötödik embernek penészes, nedves és egészségtelen az otthona. Több százezer családnak jelentenek súlyos terhet a lakásfenntartási- és rezsiköltségek, közel 300 ezer ember pedig szegregátumokban, szegénytelepeken él. 

A megfizethető és minőségi lakhatás egyik központi tényezője a lakossági energiahasználat és az elmúlt években kialakult energiaválság. Ezáltal az energiaszegénység kérdésköre is egyre fontosabb téma, amely az európai uniós klímával kapcsolatos stratégiákban, jogalkotásban és támogatásokban is egyre nagyobb szerepet kap. 

A magyarországi lakóépületek jelentős része rossz állapotban van, sok energiát fogyaszt, így a lakosság többsége kiszolgáltatott az energiaár-változásoknak, és nincs felkészülve arra, hogy ellenálljon vagy alkalmazkodjon az energiaárak emelkedéséhez és az extrém időjárási viszonyokhoz. 

A jelenlegi lakhatással foglalkozó eszközök és a lakáscélra fordított költségvetési források túlnyomórészt a tulajdonszerzést, illetve a már meglévő ingatlan fejlesztését, bővítését támogatják. Mindezt úgy, hogy a támogatások egyre nehezebben hozzáférhetők az alacsony jövedelmű háztartások számára – az utóbbi évek támogatásait, mint a CSOK és a babaváró hitel, a legfelső jövedelmi ötödbe tartozók jóval nagyobb arányban tudják igénybe venni, mint az alacsony jövedelemmel rendelkezők.

Az állam és az Alaptörvény a lakhatást nem ismeri el alapvető emberi jogként és szükségletként, a témát jórészt család- és népesedéspolitikai eszközökön keresztül érinti, a lakhatási válságot és a lakhatási szegénységet nem kezeli. Utóbbit az is jelzi, hogy a központi költségvetés évente több százmilliárd forintot fordít lakhatási célokra, ám ezeknek csak elenyésző része szociálisan célzott kiadás. Azaz a támogatások legnagyobb része a középosztály és a tehetősebbek lakáscéljait támogatja a leginkább rászoruló réteg helyett. 

A  probléma kezelése csakis átfogó, elkötelezett és következetes lakhatáspolitikával lehetséges, amely kiemelt figyelmet fordít a megfizethetőség javítására, a szociális biztonságra és a rászoruló háztartások támogatására.  Magyarországon azonban évtizedek óta hiányzik az a szakmai kormányzati szintű képviselet (nincs lakhatásért felelős minisztérium, sem államtitkárság), amely rendszerszinten végiggondolná és azonosítaná a lakhatási szegénység kiváltó okait, indikátorait és problémáit, ezekre válaszokat, intézkedéseket fogalmazna meg, és azokhoz megfelelő forrásokat rendelne.

A Habitatnál azért dolgozunk, hogy Magyarországon olyan, szociálisan érzékeny és befogadó lakhatáspolitika legyen, amely figyelembe veszi a társadalmi egyenlőtlenségeket, és azokat igazságos és méltányos újraelosztással felszámolni igyekszik, ezáltal csökkentve a lakhatási szegénységet.