A kilencvenes évek második felében a Habitat for Humanity Magyarország országszerte könnyűszerkezetes otthonokat épített olyan családokkal közösen, akik önerőből nem tudtak volna saját lakáshoz jutni. A programban a leendő tulajdonosok rokonaikkal, barátaikkal és hazai, valamint külföldi önkéntesekkel együtt dolgoztak otthonaik felépítésén. 1997 és 2008 között összesen 142 ilyen ház készült el, köztük több Csurgón is. Húsz évvel később visszalátogattunk az egyik csurgói családhoz, akik ma is ugyanabban a házban élnek, hogy felidézzék, mit jelentett számukra ez a közös építkezés, és hogyan változtatta meg az életüket.

Amikor Szabina és Csaba fiatal házaspárként meghallották a Habitat felhívását, tudták, hogy ez egy olyan lehetőség, amely talán csak egyszer adódik az életben.

„Fiatalon nagyon nehéz saját lakáshoz jutni. Szinte ördögi kör: lakás nélkül nehéz előrébb lépni, de önerő nélkül lakást sem lehet venni. Nekünk ez volt az esélyünk arra, hogy a semmiből nekiálljunk felépíteni a jövőnket” – emlékszik vissza Csaba.

Akkoriban önkormányzati szolgálati lakásban éltek. Nem léteztek azok a családtámogatások, amelyek ma sokak számára elérhetők, így saját otthonról álmodni szinte lehetetlennek tűnt. A Habitat programja azonban valódi kiutat jelentett.

A jelentkezéshez szigorú feltételeknek kellett megfelelni: rászorultságot kellett igazolni, szükség volt minimális önerőre és szociálpolitikai támogatásra is. Rengeteg család pályázott, de csak néhányuknak adatott meg a lehetőség.

A házat azonban nem kapták készen.

2005-ben kezdődött az építkezés. Egyszerre épült a két ikerház, és minden család ott volt nap mint nap. A szülők, a nagyszülők, a barátok, az önkéntesek – mindenki ugyanazért dolgozott. Nemcsak a saját otthonát építette, hanem egymásét is.

„Ez volt benne a legszebb: közösen csináltuk.”

Az építésvezető minden reggel elmondta, mi lesz az aznapi feladat, azután együtt dolgozott velük. Senki sem értett korábban a könnyűszerkezetes házak építéséhez, de ez nem számított. Mindenki tanult, mindenki segített.

Különösen emlékezetesek maradtak számukra a külföldi önkéntesek.

„Teljesen más kultúrából érkeztek, saját költségükön utaztak ide, csak azért, hogy segítsenek nekünk. Olyan lelkesedéssel dolgoztak, mintha a saját házukat építenék.”

Az önkéntesek heteket töltöttek Csurgón. Napközben együtt építkeztek, esténként együtt vacsoráztak, beszélgettek. Olyan kapcsolatok születtek a családok és köztük, amelyekre Szabináék még ma is mosolyogva emlékeznek vissza.

Az építkezésen kialakult közösség sem tűnt el a házak átadásával. A családok hosszú éveken át segítették egymást, és olyan barátságok is szövődtek, amelyek évtizedek múltán is megmaradtak.

Húsz évvel később ugyanabba a házba érkeztünk vissza.

A bútorok kicserélődtek, a falak új színt kaptak, időközben a tetőteret is beépítették. A ház együtt változott a családdal.

„Mindenki úgy alakítja, ahogy szeretné és ahogy tudja.”

A legfontosabb azonban nem változott.

„Mindent szeretünk ebben a házban. Ez a két kezünk munkája. Nem ugyanaz az érzés, mint amikor az ember egyszerűen megvesz egy lakást.”

Nemrég egy újabb fontos mérföldkőhöz érkeztek.

„Most fizettük ki az utolsó törlesztőrészletet. Most már papíron is a miénk a ház. Hatalmas megkönnyebbülés.”

Ahogy nevetve hozzáteszik: „Öt és fél millió forintért ma már lassan egy autót sem lehet venni. Nekünk pedig ezért lett egy kétszintes családi házunk egy csendes, jó környéken.”

Ebben a házban nőttek fel a gyermekeik. Ma már a lányuk, Lili a továbbtanulásra készül, pszichológia szakra jelentkezik. A család története új fejezethez érkezett, de az alapok ugyanazok maradtak: egy otthon, amelyet közösen építettek fel.

„Ha nem lett volna ez a lehetőség, nem tudom, hogyan tudtunk volna lakáshoz jutni.”

Húsz év telt el, de ez a ház ma is azt bizonyítja, hogy amikor emberek összefognak, nemcsak falakat emelnek. Biztonságot építenek. Közösséget építenek. Jövőt építenek.

Fotók: MoksaPhoto // © Habitat for Humanity Magyarország