Lackfi János, József-Attila díjas költő a Habitat munkájától ihletve írta:
És nem oké, hogy az életről már születéskor lekésnek,
És nem oké, ha nincsen jogod a húshoz és a könyvhöz,
És nem oké, ha nincs rendes ruhád, amibe felöltözz”- a számos irodalmi díj birtokosa a Habitat for Humanity által inspirált versével szeretne maga is tenni a rászoruló gyerekekért, családokért.
A költő maga egyébként már egy hónapja nagypapa, múlt pénteken pedig megszületett hatodik gyermeke, Julianna.
A Habitat for Humanity Magyaroszág azért küzd, hogy az utcán élő emberek lakásba költözzenek, szegénységben élő családok kályhát építhessenek, kijavíthassák a beázó tetőt vagy lecserélhessék a rosszul szigetelő ablakokat.
HFH: – A Habitat for Humanity azért dolgozik, hogy mindenki megfizethető, méltó otthonban élhessen. Számodra mit jelent az otthonod?
L.J.:- Szemérmetlenül szerencsések vagyunk, álmaink házában lakunk, magunknak építettük három éve. Hogy mennyire külön sziget itt a hegyoldalban, arra például ma jöttem rá, mikor barátokkal beszélve kiderült, hogy nem volt víz a faluban. Bezzeg a mi jó kis fúrt kutunk ontotta szépen. A konyhabútort és beépített szekrényeket én csináltam, feleségem festette. Négy-ötezer könyv és dolgozószoba a pincében. A kertben fűszernövények, paradicsom, gyümölcs. És főként az élők, akik megtöltik, hat gyerekem, és mi ketten feleségemmel. Él ez a ház!
HFH: – Kerültél-e már valaha olyan helyzetbe, amikor nem volt hová hazamenned?
L.J: – Volt olyan döbbenetes pillanat, amikor úgy tűnt, nem lesz hova mennünk lakni. Kisebb csoda kellett, hogy a dolog megoldódjon. Egy franciaországi táborból hazajövet pedig, még huszonévesen, úgy döntöttem, megnézem Carcassonne gyönyörű középkori várát-városát. Nem volt hol aludni, s persze pénzem se volt. Ültek a vendéglőteraszokon az emberek, szállt az ételek illata, s tudtam, ez nekem elérhetetlen. Sőt, el se tudtam volna képzelni, hogy valaha futja majd rá. A parkban nem mertem aludni, féltem, hogy kirabolnak vagy letartóztatnak. minden nesz felriasztott. Úgy megfáztam, hogy hazafelé a vonatutat lázasan delirizáltam végig. De volt alattam háló, volt hova hazamenni.
HFH: – Van személyes kapcsolatod olyan emberrel, aki elveszítette az otthonát?
L.J.:- Itt, Zsámbékon, sokakat ismerünk a premontrei szerzetesrend által gyámolított kószálók közül. Akad néhány kivételesen érzékeny, nagytudású ember. Egyikük egyszer Utassy-versidézettel dobott meg lazán. A szombati “ételosztásokon” látni lehet az otthontalanság különböző fokozatait megélőket. Barátokkal főztünk is egyszer nekik, és kiszolgáltuk őket, máskor meg bográcsparti keretén belül segítettünk rendbehozni egy szükséglakást, budit ácsoltunk. Egy szétrobbant nagycsalád kábítós fia is feljárt kérincsélni egy időben, lányaink miatt nem mertük “ideszoktatni”, de olykor megszántuk étellel, takaróval. A víkendházak valamelyikében húzta meg magát szegény. A környék kóbor farkasa volt, nem is tudom, merre sodorta most a szél… Nagyon nehéz valóban segíteni, tartós változást elérni egy-egy figuránál, ezt látjuk, tudjuk. Nem lehet azonban nem segíteni, még ha lelkifurdalással is küzd az ember, hiszen olyan kevés, amit tenni tudunk.
Most Te is segíthetsz!
Támogasd a munkánkat adód 1%-ával és jutass új otthonba rászoruló családokat!
Kattints a részletekért:
