Február 12-én az ATV Egyenes beszéd műsorában Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár elmondta, hogy a kormányzat nem gondolkozik szociális bérlakásépítési programban, mivel a magyar emberek saját tulajdonú lakásban szeretnek lakni. Ezt a megállapítást árnyalja most a Habitat for Humanity Magyarország, lakhatási jelentésének főbb megállapításaira alapozva. Vélemény.

A Habitat for Humanity szerint a kormányzat egy jelentős társadalmi csoportot hagy az út szélén, amikor elveti a szociális, vagy közösségi tulajdonban levő bérlakásfejlesztés lehetőségét. A középosztály alatti réteg számára nem sok alternatíva van saját lakhatásának biztosítására. Vagy erején felül megpróbál saját lakáshoz jutni és ehhez jövedelméhez képest jelentős mértékű hitelt vesz fel (amennyiben erre lehetősége van), vagy piaci alapon bérel magának ingatlant, amelyek díja Budapesten az utóbbi 5 évben megkétszereződött, és a vidéki városokban is a béreket jóval meghaladóan nőtt. Mindkét esetben megjelenik az eladósodás, és végső soron a lakásvesztés komoly lehetősége.

Ma Magyarországon mintegy 1,5 millió ember él súlyos lakásminőségi problémával terhelt ingatlanban, amelyek jelentős része saját tulajdon. Minden harmadik háztartás megfizethetőségi problémákkal küzd, tehát jövedelméhez képest irreálisan sok pénzt költ rezsire, bérleti díjra vagy lakáshitelek törlesztőrészleteire. Jelenleg nagyjából 1,4 millió háztartásnak (a háztartások harmadának) van valamilyen hitele, a háztartások legalább 13%-ának pedig 60 napon túli közműhátraléka. Tavaly minden napra 8 kilakoltatás esett, az elmúlt három évben pedig csaknem elérte a tízezret a kilakoltatások száma hazánkban.

A 4,4 millió magyarországi lakóingatlan nagyjából 80%-a nem felel meg a korszerű műszaki és energetikai szempontoknak, azaz a magyarok többségének lakhatási költségeit és életminőségét különösen rosszul érintik az épületállomány fizikai jellemzői. Ma Magyarországon a megfizethetőséget, a lakásminőséget és az eladósodottságot figyelembe véve összességében legalább 2-3 millió ember él lakásszegénységben.

Ők megfelelő támogatások híján sokszor még akkor sem jönnek ki hónap végén a fizetésükből, ha mindkét szülő dolgozik. Arra kilátásuk sincs, hogy megfizethető és jó minőségű lakhatáshoz jussanak, vagy egy saját lakás fenntartásának terheit teljes egészében magukra vegyék.

A saját ingatlan tehát sokszor nem preferencia vagy érzelmi választás, hanem a lehetőségek hiányából adódó patthelyzet, amiben a kisgyermekes családok is csak veszíthetnek.

A magántulajdon-szerzést támogató és hitelfelvételen alapuló lakáspolitika támogatási elemei nem elérhetőek a legrászorultabb csoportok számára. A CSOK jelentősen hozzájárult az ingatlanárak elmúlt években tapasztalt emelkedéséhez, ami további nyomást helyez a kevésbé tehetős családokra. A most bejelentett 10 milliós szabadfelhasználású hitelnek is lehet komoly árfelhajtó szerepe. A lakossági eladósodottságot, a lakáshitel miatt kilakoltatottak számát és a devizahitel-válságot látva pedig könnyen levonható a következtetés: a hitelezés kockázatos lakáspolitikai, illetve ebben az esetben család- és népesedéspolitikai eszköz is, hiszen a kormánynak nem titkolt szándéka a lakáspolitikán keresztül a neki tetsző, sokgyerekes középosztálybeli családmodell támogatása.

Ha már a családok vannak a fókuszban, akkor érdemes abba belegondolni, hogy egy meg nem született gyermek, egy válás vagy egy hirtelen tragédia (pl. munkahely elvesztése) az eredetileg kedvezményes hitelre és CSOK-ra jogosult családokat is lehetetlen helyzetbe hozhatja, egy olyan szociális környezetben, ahol a lecsúszást semmi sem akadályozza meg. Ez természetesen halmozottan igaz a már jelenleg is adósságspirálban lévő – és CSOK-ra egyébként sem jogosult – családokra. Megfizethető albérletek hiányában pedig ez akár a család széthullásához, a gyerekek állami gondozásba kerüléséhez is vezethet, ami pontosan ellentétes a jelenlegi kormányzati akarat szerinti családmodellel.

A kormányzat által hőn áhított ideális családok egyébként is egy nagyon kis szeletét teszik ki a hazai társadalomnak. A jelenlegi eszközök pedig azt is figyelmen kívül hagyják, hogy különböző élethelyzeteknek különböző lakhatási jellemzői vannak. Gondoljunk például a magas albérletárak miatt még mindig a szüleikkel élő, vagy akár a vidéki fiatalokra, akik nem engedhetik meg maguknak a magas megélhetési költségeket és emiatt nem kezdik el tanulmányaikat budapesti, vagy nagyvárosi egyetemeken. Idős emberekre, akiknek nehézséget okoz a nyugdíjukból a beázó, huzatos otthonuk karbantartása, kifűtése a téli hónapokban. Vagy azokra a gyerekekre, akik vezetékes víz és villany nélküli házakban, szegénysoron nőnek fel. De itt akár azokra a családokra is gondolhatunk, akik nem tudják fenntartani a saját otthonukat és adósság miatt vesztik el a lakhatásukat, esetleg a gyerekeiket is. Vajon ezek az emberek is szeretnek saját tulajdonú ingatlanban élni?

Ma Magyarországon a magántulajdonú lakások a teljes lakásállomány több mint 90%-át teszik ki. Ez a modell gazdaságilag és társadalmilag is erős mobilitási gátat képez. A kormány ezt a jelenlegi röghöz kötést terjesztené ki, erősítené meg a mostani nyilatkozat alapján. A fiatalok élethelyzete, lakóhelye sokszor változhat: középiskola egyik városban, egyetem egy másikban, családalapítás munkahely egy következő településen. De a gyermekes családok igénye, helyzete is sokat változhat 10-20 év alatt. Miután a gyermekek kiröppennek a családi fészekből, a szülőkre ott marad egy sokszor 3-5 szobás ház, annak minden rendszeres fenntartási és karbantartási terhével.

Egy jól működő, megfizethető – a piaci árnál kedvezőbb díjú –, a mostaninál jelentősebb arányú bérlakásszektor létrehozása elengedhetetlen ahhoz, hogy a fenti problémákra választ találjunk. Egy ilyen nagyszabású fejlesztési terv elképzelhetetlen erős kormányzati szándék, hosszútávú stratégia és jelentős költségvetési források nélkül. Emellett elengedhetetlen lenne egy központilag finanszírozott és szociális rászorultsági alapon célzó lakhatási támogatási rendszer kiépítése is. Ezen problémák és javaslatok láthatóan továbbra sem ütik át a kormányzat ingerküszöbét. Miközben a felsőbb társadalmi osztályokba tartozó családok a világon egyedülálló mértékben jutnak vissza nem térítendő, vagy nagyon kedvezményes visszafizetésű forráshoz, a nehéz körülmények között élő családok számára nincs reális alternatíva arra, hogy kitörjenek kilátástalan helyzetükből.