A kelet-európai energiaárakról és a térséget érintő energiaszegénységről szervezett kétnapos műhelymunkát a FEANTSA, a Habitat for Humanity Magyarország, a Városkutatás Kft., valamint a Habitat for Humanity Európai- és Közel-Keleti (EME) Régiójáért felelős irodája. Magyarország büszke arra, hogy a többi EU-s tagországhoz képest alacsony és kiszámíthatóak a gáz és a villany ára. Ez a jelenlegi drasztikus áremelkedés fényében biztonságot ad a háztartásoknak. Mégis, a rezsihátralékkal rendelkező magyar háztartások aránya másfélszerese az EU-s átlagnak. Ráadásul magyar háztartások arányaiban sokkal többet költenek energiára, mint az uniós átlag, különösen igaz ez a legszegényebb háztartásokra. Az ő esetükben az energiaköltségek aránya kétszerese az EU-s átlagnak. Ráadásul a legszegényebb háztartások fűtenek legnagyobb arányban fával, melyre nem terjed ki a rezsicsökkentés, és dinamikus nő is az ára. A növekvő tűzifa arák mögött több tényező is meghúzódik. Ezek közül az egyik az, hogy a biomassza és ezen belül is a szilárd tűzifa a legjelentősebb megújuló energiaforrás hazánkban, az EU megújuló energiatermelésének is az egyik legjelentősebb forrása. Az energiaköltségek többek között a nagy energiaigényű, elavult épületállomány és az EU-s összehasonlításban alacsony bérek miatt számítanak magasnak hazánkban. Bár az utóbbi évtizedben bőséges források jutottak a lakásszektorba, ezek nem javítottak érdemben az épületek energiahatékonyságán, és nem jutottak el a legszegényebbekhez. Bár a lakosság szeretne energiát is megtakarítani, pénzügyi és technikai segítség híján a felújítások nem járnak együtt jelentős megtakarítással. Ezáltal pedig óriási energiamegtakarítási potenciál “ragad benn” be az épületállományban.
A kétnapos műhely városi sétával indult, ahol a résztvevők a nyolcadik kerület példáján keresztül ismerhették meg az energiaszegénység komplex kérdést. A kerületben fővárosi összehasonlításban több alacsonyjövedelmű család él. Az épületek jelentős része a történelmi városszövet része, ezeknél a hosszú évtizedek elmaradt karbantartási munkálatait kell előbb elvégezni ahhoz, hogy egyáltalán az energiahatékonyság szóba kerülhessen. Az önkormányzatnak ugyan az átlagosnál több bérlakása van, forrása azonban kevés ahhoz, hogy ezeket megfelelő ütemben felújítsa. Hasonlóképp a lakók is nehezen tudnák önerőből megfinanszírozni a felújítások. Azért jó példák is akadnak: többek közt egy 150 éves önkormányzati gangos bérházat újult meg a Magdolna program keretében. Itt az elektromos vezetékek, vízhálózat felújítása mellett futotta a nyílászáró-cserére és a tetőszigetelése is. Az energiaátállás kérdésköre itt gyakorlati megvilágítást kapott: felmerült, hogy a gázfűtést elektromos fűtésre cserélik a ház üres lakásaiban: ez ugyan tisztább, és az önkormányzat számára olcsóbb fűtési mód, de a (szociális rászoruló) lakók energiaköltségei viszont valószínűleg jelentősen megemelkednének. A kerületben, ahogy országosan is csökkennek a közüzemi tartozások, sokan napról napra élnek, ezért az energiahatékonyság szempontjából kisebb lépések megtétele is akadályokba ütközik. A felújítási munkák, például nyílászárók cseréjét sokan nem tudják megengedni maguknak. . Az önkormányzatnak van lakásfelújítási támogatása, de társasházak esetén jelentős energiamegtakarítás, és a megújuló energiaforrások felhasználása csak nagyobb léptékű, államilag támogatott beruházásokkal volna csak elérhető. A társasházak esetében további gond, hogy pénzügyi és technikai segítségnyújtás híján sem lakók, sem a közös képviselők nem érdekeltek a energiahatékony felújítások tervezésében, megvalósításában.
A workshop második napján előadások és panelbeszélgetések során szó esetett többek között arról, hogy a társasházak felújításához Kelet-Európában a pénzügyi támogatások elsődleges fontosságúak, és nem mindenhol állnak rendelkezésre. A Városkutatás Kft munkatársa kiemelte, hogy különösen fontos idősek, de más rászoruló csoportok célzott támogatása, a társasházi közösségek döntéshozatalának javítása, az épületek menedzsmentjének javítása, valamint társasházi hátralékok kezelése.
Habitat for Humanity Magyarország és a lengyel IBS kutatóintézet munkatársai egy nemzetközi projekt keretében a carbon-árazás elosztási hatásait Közép-Európai vizsgáló kutatás eredményeit mutatták be. Elmondták, hogy Magyarországon egy nagyságrendileg tonnánként 70 dolláros széndioxid adóra volna szükség ahhoz, hogy elégséges mértékben csökkenjen a kibocsátás. A széndioxidra kivetett adó az első hat évben minimálisan (-0.1%-kal) csökkentené a GDP-t egy karbonadó nélküli szcenárióhoz képest. Később azonban a gazdaság alkalmazkodna, és már magasabb GDP-t termelne a karbonadó nélküli forgatókönyvhöz képest. A foglalkoztatottság Bulgária, Lengyelország, Németországgal összehasonlításban sokkal kevésbé, Romániához hasonlóan elenyésző mértékben, -0.1% körüli szinten csökken a karbonadó hatására. Ez a kismértékű csökkenés könnyen ellensúlyozhatóvá válna megfelelő szakpolitikai eszközökkel. A szakpolitikai beavatkozások különösen fontosak a háztartások esetében. Egy karbonadó bevezetése után az energiaszolgáltatások árai (elektromosság, egyéb rezsiköltségek, üzemanyag, tömegközlekedés) megnőnek, és ennek hatására a háztartások megváltoztatnák fogyasztási szokásait. A közgazdasági modell szerint egy százaléknyi áremelkedés 0.35-0.31 százalékkal csökkentené az elektromosság és az egyéb háztartási energia iránti keresletet. A vizsgált szektorok közül a tömegközlekedés esetén a leginkább árérzékenyek a fogyasztók: 1%-os áremelkedés 0,85% visszaesést okoz a keresletben, míg az üzemanyag (pl. benzin) iránti kereslet szinte egyáltalán nem csökkenne. A karbonadó hatására megnőnek az energiaárak, és ez az alacsonyjövedelműeket érinti a legrosszabbul: ők vagy a már feltehetőleg megfelelő szint alatti alacsony fogyasztás további csökkentésével reagálnak az áremelkedésre, illetve a megnövekedett költségek az ő esetükben aránytalanul magas rezsiköltségek súlyát tovább növelné. Ezzel ellentétben, az üzemanyag árakkal kapcsolatban a fogyasztók rugalmatlanabbak, és minél tehetősebb egy háztartás, annál többet költene karbon adó után is üzemanyagra. A kutatók azt is modellezték, hogy a karbonadó bevételeinek különböző módokon való újraelosztása melyik jövedelmi csoportnak milyen mértékben ellensúlyozná a karbonadó negatív hatásait. Magyarország esetében egy ártámogatás, ami egyedül a legalacsonyabb jövedelmű háztartások veszteségeit kompenzálja, jelentős mértékben kompenzálná az alacsony jövedelmű háztartásokat, míg a magasabb jövedelműeket csak kisebb mértékben. Egy átalány-alapú támogatás mindenki számára egyenlő mértékben ellensúlyozná a jóléti veszteségét. A kettős-hozadékú támogatás a karbonadóból más adók hatásának ellensúlyozására használnák, és Magyarország esetében ez a támogatás a középosztály és a legmagasabb jövedelmű családoknak juttatna jelentős jóléti támogatást, míg az alacsonyjövedelműek ebből szinte alig részesülnének. Az energiaátállásra a magasabb jövedelmű csoportok a jelenlegi lakástámogatások és egyéb, piaci alapú támogatásokkal mértékben fel tudnának készülni. Az alacsony jövedelmű családoknak volna a legnagyobb szüksége arra, hogy az energaiátállás pozitív hatásaiból részesüljenek, hiszen minél alacsonyabb egy család jövedelme, annál nagyobb eséllyel él magas energiafogyasztású, kevésbé komfortos házban, és fűt fával elavult fűtőberendezésben. Amellett, hogy a dráguló tűzifa árakkal szembesülnek, a fatüzelés fizikai munkát és időt igényel, valamint káros a házban, illetve a környéken élők egészségére. A karbonadó bevételeit az alacsonyjövedelmű családokra fordítva jelentős mértékben csökkenthető lenne a magas energiaköltségekkel és a kifűtetlen, egészségtelen lakásokkal kapcsolatos problémák. Az épületek energiahatékonyságáról szóló EU-s irányelv szerint a tagállamoknak fel kell újítani a legrosszabbul teljesítő lakóházakat, amelyekben jellemzően az alacsony jövedelműek élnek. Egy esetleges karbonadó jövedelmeit fontos volna a legszegényebb háztartásokra célozni. Egy célzott energiahatékonysági felújítás- és fűtőberendezés csere keretében csökkenthető lenne a legszegényebb háztartások magas energiaköltsége, komfortosabb, egészségesebb és megfelelően fűtött lakásokban élhetnének a családok, így kevesebb betegség fordul elő, emellett csökken a lakáson belüli és a külső légszennyezés is.
A panelbeszélgetés során szóba került az a dilemma is, hogy az EU szakpolitikai keretek mellet ad pénzügyi és technikai támogatást is az energiatátálláshoz, ezen belül is az épületek és fűtési rendszerek megújításához. Azonban megfelelő politikai akarat híján a forrásokat tagállami szinten gyakran nem ezekre a célokra fordítják. A helyi szereplők, önkormányzatok hiába szeretnének érdemben javítani az épületállományukon, pénzügyi forrás nélkül maximum energetikai tanácsadást nyújthatnak a háztartásoknak. A jelenlegi energiaválság idején a “hogyan spóroljunk az energiával” típusú tanácsadó szolgáltatások pedig lehet, hogy radikálisabb tanácsokkal kell előállniuk: hogyan éljük túl a telet 10 fokos lakásban vagy éljünk meg a jövedelmünkből miután annak jelentős részét elköltöttük rezsire.
EU-s szinten gyakran merül fel az az érv, hogy a nemzeti kormányok felé kellene lobbizni azért, hogy legyen elegendő forrás és megfelelő intézményi környezet a felújítások érdekében. Kérdés azonban, hogy az EU nem tudna-e többet tenni annak érdekében, hogy a saját céljait a társadalmilag igazságos energiatátállás terén, ezen belül például a legrosszabbul teljesítő épületek felújításával a jelenleginél szigorúbb módon kérje számon tagállamokon.
