Magyarországon és egész Európában (valamint a világ számos országában) évek óta súlyosbodik a lakhatási válság, és ennek nyomán a lakhatási szegénység. Milliók számára elérhetetlen és megfizethetetlen a méltó lakhatás, bizonytalan, kiszámíthatlan és elégtelen lakhatási körülmények között élnek, vagy bevételük aránytalanul nagy részét kénytelenek lakbérre és lakásfenntartásra költeni.

A lakhatási szegénység mintegy 2,5-3 millió embert érint Magyarországon. Lakhatási jelentéseinkből kiderül, hogy a lakosság 17 százaléka él túlzsúfolt lakásban, minden ötödik embernek penészes, nedves és egészségtelen az otthona. Több százezer családnak jelentenek súlyos terhet a lakásfenntartási- és rezsiköltségek, közel 300 ezer ember pedig szegregátumokban él. 

A megfizethető és minőségi lakhatás egyik központi tényezője a lakossági energiahasználat. Az elmúlt években kialakult energiaválság miatt az energiaszegénység kérdésköre is egyre fontosabb téma, amely az európai uniós klímával kapcsolatos stratégiákban, jogalkotásban és támogatásokban is egyre nagyobb szerepet kap. 

A magyarországi lakóépületek jelentős része rossz állapotban van, sok energiát fogyaszt, így a lakosság többsége kiszolgáltatott az energiaár-változásoknak, és nincs felkészülve arra, hogy ellenálljon vagy alkalmazkodjon az energiaárak emelkedéséhez és az extrém időjárási viszonyokhoz. 

A jelenlegi lakhatással foglalkozó eszközök és a lakáscélra fordított költségvetési források túlnyomórészt a tulajdonszerzést, illetve a már meglévő ingatlan fejlesztését, bővítését támogatják. Mindezt úgy, hogy a támogatások egyre nehezebben hozzáférhetők az alacsony jövedelmű háztartások számára – az utóbbi évek támogatásait, mint a CSOK és a babaváró hitel, a legfelső jövedelmi ötödbe tartozók jóval nagyobb arányban tudják igénybe venni, mint az alacsony jövedelemmel rendelkezők.

Az állam és az Alaptörvény a lakhatást nem ismeri el alapvető emberi jogként és szükségletként, a témát jórészt család- és népesedéspolitikai eszközökön keresztül érinti, a lakhatási válságot és a lakhatási szegénységet nem kezeli. Utóbbit az is jelzi, hogy a központi költségvetés évente több százmilliárd forintot fordít lakhatási célokra, ám ezeknek csak elenyésző része szociálisan célzott kiadás. Azaz a támogatások legnagyobb része a középosztály és a tehetősebbek lakáscéljait támogatja a leginkább rászoruló réteg helyett. 

A  probléma kezelése csakis átfogó, elkötelezett és következetes lakhatáspolitikával lehetséges, amely kiemelt figyelmet fordít a megfizethetőség javítására, a szociális biztonságra és a lakhatási szegénységben érintett háztartások támogatására.  Magyarországon azonban évtizedek óta hiányzik az a szakmai kormányzati szintű képviselet (nincs lakhatásért felelős minisztérium, sem államtitkárság), amely rendszerszinten végiggondolná és azonosítaná a lakhatási szegénység kiváltó okait, indikátorait és problémáit, ezekre válaszokat, intézkedéseket fogalmazna meg, és azokhoz megfelelő forrásokat rendelne.

A Habitatnál azért dolgozunk, hogy Magyarországon olyan, szociálisan érzékeny és befogadó lakhatáspolitika legyen, amely figyelembe veszi a társadalmi egyenlőtlenségeket, és azokat igazságos és méltányos újraelosztással felszámolni igyekszik, ezáltal csökkentve a lakhatási szegénységet.