Az Utcáról Lakásba! Egyesület szociális munkásával az Ukrajnából menekülőket segítő projekt kapcsán Molnár Zsóka, a Habitat munkatársa készített riportot.
Félix az orosz-ukrán háború kitörése után kezdett szociális munkásként dolgozni az Utcáról Lakásba! Egyesület és a Habitat for Humanity Magyarország közös, ukrán menekülteket segítő programjában. Az albérlet-támogatási programmal nemcsak anyagilag segítjük a rászoruló családokat, de hosszútávú mentorálással, szociális munkával is, hogy a közép- vagy hosszútávú lakhatásuk stabilizálódjon, és könnyebben beilleszkedhessenek a társadalomba, az új életükbe.
A háborúban – kárpátaljai fiatal férfi lévén – Félix maga is érintett. Amikor értesült a háborúról, sokkot kapott. “Emlékszem, hogy teljesen átlagos reggel volt, frissen, kipihenten keltem. Akkoriban arra törekedtem, hogy a napomat elcsendesedve, jógával töltsem, közösségi média nélkül. Elvégeztem a napi jógagyakorlatokat, teljesen nyugodt voltam. Leültem reggelizni, és ahogy megnyitottam a Facebookot, sorra szembesültem a hírekkel. Tágra nyílt szemekkel olvastam, hogy Ukrajna lángokban áll, a pulzusom az egekbe szökött, nem értettem, mi történik. Egy barátom Kijevből írta, hogy pokol van és bombák robbannak, ők pedig épp egy bunkerben húzódtak meg. Pár napig nagyon aggódtam értük, hatalmas düh és félelem volt bennem napokig.”
Ezután Félix úgy érezte, el kell távolodnia ettől a helyzettől, és last minute jeggyel elutazott Máltára 5 napra. Nem olvasott híreket, nem kommunikált senkivel. Csak egyedül akart lenni, és nem tudomást venni arról, mi zajlik a hazájában. Feltöltődve jött vissza, és önkénteskedni kezdett a budapesti reptéren. Egy hétig tolmácsolt az Ukrajnából érkező családoknak. “Nagyon nehéz, de tanulságos volt. Összesen egy-két tolmács jutott majdnem 100 emberre, akik szinte egyszerre rohantak hozzánk, hogy segítsünk nekik. De akármennyire is fáradt voltam a nap végére, mindig azt éreztem, hogy teljesen megérte, hogy nagyon jó, hogy ott voltam, és ennyi embernek segíthettem. Rájöttem, hogy a segítő szakma tényleg nekem való, és hogy ezt szeretném csinálni. Amikor ez így megfogalmazódott bennem, akkor jött szembe az ULE álláshirdetése, amire azonnal jelentkeztem.”
Félix még egyetemi tanulmányai miatt költözött Budapestre, öt éve. Korábban HR-esként dolgozott, de azt mondja, két év alatt teljesen kiégett az állásban. Szeretett volna embereknek segíteni, és érezni, hogy a munkájának értéke és értelme van, és kiteljesedhet benne. “Arra az állapotra vágytam, amikor örömmel mondhatom, hogy a munkám az életem. Hasznos vagyok magam és mások számára. Az ügyfeleim, akiknek segítünk mindig hálásak és boldogok, ami teljesen feltölt” – mondja Félix.
Félix legtöbb ügyfele ukrán menekült nő. Sokuk gyerekkel menekült Magyarországra a több mint fél éve tartó háború elől, hogy biztonságos helyen lehessenek. Miután ezek a nők úgy döntenek, hogy hosszútávra szeretnének menedéket Budapesten, Félix először segít a gyerekeknek bölcsődét, óvodát vagy iskolát találni, hogy édesanyjuk elkezdhessen dolgozni. A képen Félix a kis Mirát és anyukáját kísérte a bölcsődei beíratásra.
Az ügyintézések során Félix tolmácsol, miközben igyekszik egyengetni ügyfelei útját, és könnyíteni az életükön. “A nyelvi akadályok miatt – hiszen a felnőttek közül nagyon kevesen beszélnek angolul vagy magyarul – nehéz munkát találnunk nekik, vagy iskolába íratni a gyerekeiket. Úgyhogy lehet, hogy itt biztonságban vannak, de a körülmények nem igazán élhetőek számukra. Kicsit olyan, mintha megállt volna az életük. Egy helyben toporognak, miközben fogy a pénzük, és nem tudnak mit csinálni. Erőnkön felül próbálunk segíteni, de gyakran jogi akadályokba ütközünk, mondjuk a gyerekek taníttatását illetően. Úgy látom, szükséges lenne a kormány és a munkaadók részéről egy kicsit nagyobb rugalmasság.”
Félix munkájában szükségszerű, hogy egy napon belül az ügyfeleivel Budapest különböző pontjain találkozzon. Igyekszik hatékonyan kihasználni az idejét, és jól csoportosítani a terepi munkát. Ezeket a napokat ‘rohangálós nap’-nak hívja. “Nagyon szeretem, hogy szabadon oszthatom be az időmet, és folyamatosan fejlődhetek. Ügyesebben húzom meg a saját határaimat és osztom be az időmet, jobban átlátom a szociális háló működését. De amit a legjobban szeretek a munkámban, az az, hogy érzem az emberek háláját. Nagyon jó érzés látni, hogy a háborús helyzetben mennyit jelent az ügyfeleknek a segítségünk. Senkik vagyunk a számukra, de segítünk, hiszen ez a szakmánk. És a menekülő családok ezt észreveszik, és értékelik, amit teszünk értük.”
Félix abban segít, amire az ügyfeleinek épp szüksége van, és amiben tud. Ez lehet adományok beszerzése és kiszállítása, vagy akár egy számítógépes program beállítása, hogy az ügyfél saját anyanyelvén tudja használni azt. Máskor egyszerűen csak azzal segít, hogy meghallgatja őket. “Nehezen viselem, ha arról mesélnek, milyen volt, amikor bombák robbantak a közelükben, hány holttestet láttak, vagy, arról, hogy nem tudják, mi lesz velük, és meddig fog elhúzódni a háború. Nap mint nap elhangzanak ilyen történetek, amiket – a tehetetlenség érzése mellett – azért is viselek nehezen, mert érintett vagyok. Eközben tudom, hogy sokuknak én vagyok az egyetlen, akinek az anyanyelvükön elmondhatják, ami a lelküket nyomja, és ez hatalmas megkönnyebbülés nekik.”
Félix azt mondja, többször előfordult, hogy délutánra elfogyott a lelki és mentális kapacitása. “Gyakori, hogy egy problémát határidőre kell megoldani. Például, ha egy ügyfélnek ki kell költöznie a lakóhelyéről, de még egy nappal előtte sincs meg az új hely, ahová mehetne, az borzasztó megterhelő, hiszen fennáll a veszély, hogy a család aznap az utcán alszik. Ez állandó mentális nehézséget jelent a munkámban. Ám, ha tudatosan nem görcsölök rá ezekre a helyzetekre, és segítséget kérek másoktól, nyugodtabb vagyok és könnyebben viselem az ilyen helyzeteket. Nagyon hálás vagyok, hogy összetartó a csapatunk és mindenben támogatjuk egymást.”
Amikor Félix rátalált erre az állásra, úgy érezte, mintha csak rá szabták volna. Beszélt ukránul, szociológus végzettséggel rendelkezett és a fizetés is megfelelt a számára. “Rögtön elküldtem az önéletrajzomat és a motivációs levelemet, két napra rá megvolt az interjúm, és fel is vettek. Nagyon boldog voltam! És, mivel szeretem, amit csinálok, folyamatosan értéket kapok és magamat is értékesebbnek érzem. Így a munkám által az önértékelésem és önbecsülésem is nő. Látom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Ebben a munkában sokszor nehéz elérni egy célt, de amikor nagy nehézségek árán sikerül, az nagyon jó érzés.”
“A legnagyobb sikert nemrég éltem át. Szült az egyik ügyfelem, és hatalmas élmény volt! Amikor megírta, hogy bementek szülni, nagyon izgatott lettem. Fél éve dolgozunk együtt, így a várandósság utolsó hat hónapját végig kísértem. Én kértem az orvosi időpontokat, amikre el is kísértem őt, mindig ott voltam vele, egyeztettem az orvosokkal. Rengeteg munkaórát, telefonhívást és energiát fektettem bele, és a végeredmény az lett, hogy megszületett egy kisbaba! Amikor először láttam őt egy védőnői látogatás miatt, még csak öt napos volt, és nagyon pici. Hihetetlenül jó érzés, hogy ennek én is részese lehettem. Életemben először láttam, hogy milyen a várandósság, milyen küzdelmek merülnek fel, és ez nagyon izgalmas volt. A végeredmény pedig gyönyörű lett, teljesen megérte a féléves rohangálást és megpróbáltatásokat. Hatalmas sikerélmény volt!” A képen Félix épp gyermekorvosi kontrollra kísérte a kis Vladyslavot és édesanyját, Annát.
