„A pillanat, amikor biztossá vált, hogy megkapjuk az albérletet, szárnyakat adott. Esélyt kaptam egy biztos életre, egy új kezdetre. Azóta újra tudom bizonyítani minden erőmmel, hogy képes vagyok tovább élni. Amikor csak a bizonytalanság és az üres várakozás volt, arra visszagondolni sem szeretnék.” Olvasd el Viki és Veronika történetét!
Viki Budapesten él tizenegy éves lányával, Veronikával. Amikor adományt vittünk nekik, Veronika már az ajtóban kíváncsiskodott. Háztartási eszközöket, köztük aprítóként is használható turmixgépet kaptak, ami az ő háztartásukban elengedhetetlen. Veronika autizmussal és speciális étkezési igényekkel él.
Viki már a háború előtt is egyedül nevelte lányát Kijev külvárosában, egy csendes, nyolcadik emeleti lakásban. Mivel arra számított, hogy a háború 1-2 hónap alatt véget ér, élelmiszert és vizet halmozott fel. Február 24-én reggel azonban az oroszok Kijevet is bombázni kezdték, ezért ők is menekülni kezdtek.
„Kinéztem az ablakon: az emberek dobáltak mindent a kocsijukba, és nyüzsögtek, mint a hangyák. Mindenki egyszerre akarta elhagyni a várost” – mesélte Viki.
Reggel 6-kor a nővére telefonált, hogy értük jönnek kocsival, addig várjanak otthon. Majdnem egy napba telt, mire odaértek Vikiékhez, majd újabb 6 órába, mire együtt elhagyták Kijevet.
„Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultunk el, miközben Hosztomel (Kijev repülőtere) lángokban állt. 16 órába telt leérni a 86 kilométerre élő édesanyámhoz, annyira tele voltak az utak” – Vikiék azt hitték, vidéken biztonságban lesznek, de pár nap múlva már ott is bombáztak.
Egy rakéta épp a szomszéd kertbe zuhant, de szerencséjük volt: nem robbant fel. Minden légi riadónál lementek a pincébe. Így éltek 2-3 napig, de -9 fokos hidegben, egy autista gyermekkel, aki bármilyen változást nehezen visel, ez közel sem volt ideális.
Csak a lányának akart biztos életet
Viki gyakorlatias, megoldásközpontú fiatal nő. Olyan helyre akart menni, ahol Veronikával hosszú távra tud tervezni, hogy újra megadhassa neki a rendszert, a biztonságot. Lvivban talált neki speciális intézményt, de ott is bombázni kezdtek.
„Ekkor bepánikoltam, és úgy döntöttem, átmegyünk Lengyelországba. Onnan szerettünk volna Grúziába repülni, mivel ott ajánlottak nekünk egy gyerektábort. Ám, amikor megláttam, mennyit kellene várni a lengyel határon, elindultunk Magyarország felé” – mesélte Viki. A kocsi, amivel mentek, lerobbant, ezért a magyar határ irányába gyalog indultak el. Több autós megállt segíteni nekik, így jutottak el Beregsurányig március 8-án.
„Egyszer csak körbevettek a katonák. Nagyon megijedtem, amikor trikolort láttam a kabátjukon. Azt hittem, oroszok. Veronikát azonnal a hátam mögé rántottam, hogy védjem. Nem értettem, hogy Ukrajnában vagyok-e, vagy Magyarországon, vagy a senki földjén. Ekkor belém hasított: fogalmam sincs, hogy most mi lesz velünk. Amikor megláttam a trikolorban a zöld színt, megértettem, hogy magyar katonákkal állok szemben, és megnyugodtam” – emlékszik vissza Viki.
„Nem voltunk többé egyedül”
Viki Budapestre akart jönni, hiszen itt talált volna legnagyobb eséllyel iskolát a lánya számára, de azt mondták nekik, a főváros már betelt. Így a fővárostól 160 kilométerre lévő tiszaroffi kastélyban szállásolták el őket, ahol sokáig ők voltak az egyedüli lakók. Ukránul senki sem beszélt.
„Az első napokban csak sírtam. A döntés meghozatala után, hogy elhagyjuk Ukrajnát, ez volt a legnehezebb: teljes bizonytalanságban lenni egy gyerekkel. Minden idegen volt. Senkit és semmit nem ismertem, nem tudtam megértetni magam nem értettem, mit mondanak nekem.”
„Nagyon egyedül éreztem magam. Nem értették, hogy Veronika speciális étrendet igényel, a konyhára nem engedtek be. Nem tudtam, mit tegyek. Munka és nyelvtudás nélkül érkeztem, nem tudtam mi lesz ezután. Egyik este kopogtak az ajtómon: jött még egy házaspár Ukrajnából. Akkor még jobban sírtam, de már örömömben. Nem voltunk többé egyedül.”
Később a szállónak lett önkéntes tolmácsa, aki segített Vikiéknek megismerni a környéket. A lányok jövője viszont továbbra is bizonytalan volt. Az átmeneti szállóról rajtuk kívül szinte mindenki tovább utazott, de Viki kocsi nélkül, egy változást nehezen viselő gyerekkel, úgy érezte, nincs más választása, mint maradni. Fél évet töltöttek Tiszaroffon.
Idővel Viki tervezni kezdett, iskolát keresett Veronikának, ezért Debrecenbe mentek, ahol egy Máltai Szeretetszolgálat által bérelt lakásban éltek. Mivel itt sem talált iskolát a lányának, Budapesten kezdett albérletet keresni, hiszen így dolgozni sem tudott.
Egy orosz nő talált nekik új otthont
Viki az albérletkeresés során rengeteg elutasítást kapott. Néha azért, mert menekültek, máskor azért, mert gyereke van. Sokan azért utasították el, mert a lánya autista.
„Többször jöttünk Budapestre lakásokat megnézni. Az útjaink során megismertem egy orosz hölgyet, aki évek óta itt élt. Barátok lettünk. A szárnyai alá vett minket, és ő találta az új otthonunkat. Nekünk már nem volt más dolgunk, mint személyesen megnézni: a szerződés is készen várt minket” – mondta Viki hálásan.
„A pillanat, amikor biztossá vált, hogy megkapjuk az albérletet, szárnyakat adott. Esélyt kaptam egy biztos életre, egy új kezdetre. Azóta újra tudom bizonyítani minden erőmmel, hogy képes vagyok tovább élni. Amikor csak a bizonytalanság és az üres várakozás volt, arra visszagondolni sem szeretnék.”
„Óriási biztonságot ad, és hálás vagyok, hogy a Diakónia albérlet-támogatással és szociális munkával is segít rendezni az életünket. Ők azok, akik elsőként nyújtottak segítő kezet, miután Budapestre jöttünk. Rengeteget segítettek a beilleszkedésben. El sem hiszem, hogy iskolaszerektől kezdve, a Habitaton keresztül egészen a háztartási gépekig ennyi támogatást kaptunk” – mesélte Viki, aki augusztus 1-je óta újra reménnyel tud tekinteni előre. Most már távmunkában dolgozik, egyelőre részmunkaidőben gazdasági vezetőként egy ukrán cégnél.
„Tanulok magyarul, keresem a megfelelő iskolát a lányomnak, amiben a pedagógiai szakszolgálat segít. Bízom abban, hogy sikerül iskolába íratni a lányomat, és én is többet dolgozhatok” – osztotta meg velünk Viki.
Az első hónap nagyon nehéz volt, de már Veronika is megszokta az új otthonukat, és nagyon szereti Budapestet: „Még jobban is érzi itt magát, mert Budapest csendesebb, mint Kijev. Közel van a központ, a folyópart, mindenhova hamar eljutunk. Berendezkedtünk egy új életre, de az igazi otthonunk Kijevben van, és ezt Veronika is érti.”
Amikor megkérdeztük, mikor kezdi Veronika az iskolát, Viki a magasba emelte a kezét, és felnevetve magyarul válaszolt: „nem tudom!”. A felmérés megvolt, az interjúnk alatt már a pedagógiai szakvéleményt várták a vizsgáló bizottságtól.
„Biztosan nem szeretném még egyszer ekkora változásnak kitenni a kislányomat. A legnagyobb vágyam, hogy ő teljes életet élhessen. Ha holnap vége lenne a háborúnak, akkor se mennénk haza. Nincs orvosi ellátás, sem rendes tanítás. Nem tudom, hogy mikor, hogyan tudunk majd hazamenni, és hogy nem okoz-e majd újabb törést Veronikának. Addig maradunk Budapesten, amíg a helyzetünk úgy kívánja. Csak azt szeretném, hogy Veronikának jó legyen.”
Amikor elismerve azt mondtuk Vikinek, érződik rajta, mennyire sok ereje van, kicsit zavarba jött, és mosolyogva, könnyes szemmel válaszolt:
„Nincs más választásom. A jó isten tett erőssé azzal, hogy megajándékozott engem Veronikával. Ez nagyon megerősített.”
Kiemelt kép és fotók: Molnár Zsóka // Habitat for Humanity Magyarország