Szergej és családja Harkovban éltek a háború előtt. Egy felesége és két felnőtt lánya, négy unokája van. Miközben róluk mesél, Szergej fotókat mutogat, amelyek a háború kitörése előtt egy hónappal készültek.

“Mínusz 20 fok volt, és méteres hó januárban. Februárban pedig már el kellett jönnünk” – mutatja Szergej a hóban vidáman játszó unokáinak fotóit. Mindannyian elhagyták a szülővárosukat. A lakóterületük 70 százalékát teljesen szétbombázták, a maradék 30 százaléknyi épületnek is csak romjai maradtak.

A háború kitörésének másnapján az oroszok tankokkal körbevették Harkovot, majd bombázni kezdték. Szergejen kívül az egész család lement az óvóhelyre február 24-én. Ő a lakásban maradt. Az óvóhelyen töltött öt nap a gyerekeket nagyon megviselte, a legidősebb, tizenegy éves unokája a mai napig remegni kezd, ha a háború szót hallja.

Február 28-án jöttek fel az óvóhelyről, ekkor eldöntötték, hogy menekülnek. Lakásuk összes ablaka a Fő utcára nézett, amit végig bombáztak. Szergej otthona sem úszta meg: nem maradt egy ép ablaka, ajtaja sem, egyik autóját is kilőtte egy rakéta. Amikor Szergej erről mesélt nekünk, kisunokája, Márk felkiáltott: “én tudom, mi a márkája: Volkswagen!”. Nagyon szereti az autókat, miközben beszélgetünk, akkor is éppen legóból épít autókat.

Szergej feleségével és nászaival él most Budapesten. Lánya férjének szülei, Valera és a felesége összeköltöztek, hogy a gyerekeiknek legyen privát szférája, külön lakásban élhessenek. Márk, az unoka most elsős. 2022 áprilisa óta laknak ebben az albérletben, a gyerekeik segítenek fizetni a bérleti díjat.

Az egész család együtt hagyta el Harkovot két autóval. Egy hétbe telt, mire elérték a román határt, annyira be voltak telve az utak. Útközben találkoztak Valeráékkal, akik egy harmadik autóval csatlakoztak hozzájuk. Ők élnek a budapesti albérlet másik szobájában.

Valerának 3 gyermeke van, fia feleségül vette Szergej egyik lányát, akik eleinte szintén Budapesten éltek, de később Szlovákiába költöztek. Szergej másik lánya, a kis Márk anyukája és családja, itt maradtak Pesten. A kis Márk is nagy segítség az ukrán nagyszülőknek. Sokszor ő tolmácsol, amikor a városban járnak.

“Ha nem tudják, mit mondanak a magyarok, akkor én fordítok nekik. Amikor nagypapáék rendőrökkel találkoztak egy parkban, akkor is én segítettem” – büszkélkedett Márk.

Szergejék céltudatosan jöttek Budapestre, mivel egyik lányának férje, Márk apukája, Tomi már itt dolgozott. Nem is akarnak már Harkovba visszamenni, mivel teljesen élhetetlen és a gyerekeket, unokáikat, nem akarják visszavinni ebbe az élethelyzetbe. Igaz, lassan kezd visszatérni az élet Harkovba, de 3 nappal az interjúnk előtt újra bombázni kezdték a központot és az infrastruktúrát. Beszélgetésünk alatt Valera épp Harkovban volt egyik lányával együtt, aki ott maradt önkéntes ápolóként, így Szergejék első kézből kaptak helyzetjelentést az otthoni eseményekről.

Szergej elmesélte, hogy a harkovi iskolákban a mai napig nincs tanítás, az órákat az aluljárókban tartják meg. Közel van az orosz határ, és hamarabb becsapódik a rakéta, mint ahogy a légiriadó jelezne, ezért nem engedik iskolába a gyerekeket.

“Jó, hogy nem Ukrajnában vagyok iskolás. Én nem mennék le a metróba, mert veszélyes, valaki ráeshet a sínekre” – mondta Márk. A metró most is jár. A gyárak még nem működnek, ha valamelyik el is kezdett működni, azokat lebombázták. Az a gyár sem működik most, ahol Paksnak gyártották a turbinákat. Szergej itt volt villamosmérnök, innen ment nyugdíjba.

Amikor megkérdeztük, hogy érzik magukat Budapesten, Szergej nagyon egyszerűen rávágta: “mint egy menekült”, majd folytatta:

“Mint egy földönfutó. Kezdjük megszokni, de még mindig menekültnek érezzük magunkat. Mivel nincs más választásunk, próbáljuk úgy alakítani az életünket, hogy egyszer itt otthon érezhessük magunkat. Hálásak vagyunk a Diakóniának is a sok segítségért, a gyógyszertámogatás, amit adnak, óriás segítség volt, de rajtuk keresztül tudtunk a Habitattól is adományt, fontos háztartási gépeket kapni.”

Szergej az egész életét ledolgozta, hogy otthont teremtsen a családjának, és ez mind odaveszett.

“Ott hagytuk az otthonunkat, a saját lakásunkat, és most idegenben élünk egy albérletben. Nem tudom, hogyan tudnánk itt otthon érezni magunkat.”

—

Borítókép és fotók: Molnár Zsóka // Habitat for Humanity Magyarország