A rendszerváltás óta gyakorlatilag változatlan a lakhatási szegénységben élő emberek száma, annak ellenére, hogy a méltó lakhatás ügyéért számos szervezet dolgozott és dolgozik. Történeteikből hoztunk most egy válogatást.
A Lakhatás világnapján, október 4-én mutatta be a Habitat éves lakhatási jelentésének második fejezetét. A Sebály Bernadett (CEU Politikatudomány és Közpolitika Doktori Iskola) által írt, „Lakni kell!” A magyar lakhatási mozgalom elmúlt 30 éve – alulnézetből címet viselő tanulmány abba enged betekintést, hogy a rendszerváltástól napjainkig a hátrányos helyzetű embereket képviselő szervezetek milyen válaszokat adtak az egyes korszakok lakhatási szakpolitikai kihívásaira. E különböző szervezetek összességét nevezi a szerző a tanulmányban lakhatási mozgalomnak. Az elmúlt 30 év történetét a mozgalom szervezeti összetétele és a szakpolitikák változása alapján négy korszakra osztotta.
Az alábbiakban egy válogatás és részletek olvashatóak a fejezetben szereplő, emblematikus vagy a lakhatási mozgalom további tevékenységét meghatározó történetekből. A fejezet kivonata és az egyes korszakok leírása ide kattintva olvasható, a teljes tanulmány pedig pdf formátumban innen letölthető.
————————
1) Tüntetéshullám Budapesten a hajléktalan emberek lakhatásáért (1989-1990)
Az omladozó szocialista rendszer egyre inkább megvonta a segítséget azoktól is, akik munkásszállókon éltek. 1988-ban egyik pillanatról a másikra hatszorosára emelkedett a lakbér ezeken a szállásokon, majd megindult az átalakításuk vagy a felszámolásuk. Családi támasz hiányában az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején tömegesen kerültek emberek az utcára. […] Érdekeik védelmében 1989. február 28-án alakult a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB). […] [A HTB] egyrészt alapító levelében kiállt a lakhatáshoz való jogért, másrészt a sajtóban és a döntéshozókkal folytatott tárgyalásokon a menhelyek megújítását és szakképzett szociális munkásokkal való bővítését hangsúlyozta.
[…] A tüntetések 1989. november 29-én kezdődtek, három nappal a „négyigenes” népszavazás után, válaszul arra a hatósági intézkedésre, hogy éjszakára bezártak a pályaudvarok. A vasúti várók rengeteg embernek jelentették az utolsó menedéket. Tiltakozásul 50-60 ember gyűlt össze a Blaha Lujza téren és ülősztrájkba kezdett. A hajléktalan emberek aláírásokat gyűjtöttek, és november 30-án egy háromfős küldöttség – Kis Róka, Cápa és Csöpi – találkozott a Főváros vezetőjével, Bielek Józseffel. Rostás Sándor tüntetőtől az aznapi írott sajtóból így értesültünk követeléseikről: „Azért csináljuk ezt a kampányt, mert hajléktalanok vagyunk. […] Tegnap este fél hat óta vagyunk itt, és addig maradunk, amíg lakást nem kapunk. Petíciót adtunk át a kormánynak és a Fővárosi Tanácsnak, hogy adják ide a volt munkásőrházakat. Rengeteg a rászorult ember, ne álljon ott üresen az a sok ház!”A tüntetéshullámot többen igyekeztek életben tartani. […] 1990. január 11-én a Déliben folytatódott a tiltakozás. […] Ezzel párhuzamosan a híres humorista, Nagy Bandó András provokatív ötletet tett közzé a Mai Napban január 17-én: a hajléktalan emberek alapítsanak pártot, majd fordítsák „a párt által megszerzett anyagi támogatást átmeneti szállás építésére”, mely egyben a pártszékhely is lenne. „Délben a Déliben!” felszólítással nyilvános gyűlést hirdetett meg január 21-re. Noha Nagy Bandó nem volt biztos abban, hogy bárki is várni fogja, nemcsak párszáz fős tömeg, hanem pódium és szervezők fogadták. […] A tüntetők eltökéltek és méltóságteljesek voltak, látható volt, hogy közösséget éreznek egymással. 157 alapító taggal és egy 21 tagú választmánnyal aznap megalakult a Nemzet Szegényeinek Frontja (NSZF). […] A szervezet célja a hajléktalanok, szegények és állami gondozottak támogatása és érdekvédelme lett. […]
Arról, hogy sok, hajléktalan vagy a hajléktalanság szélén álló ember szállás helyett lakást akart, további kisebb tiltakozások is tanúskodnak. 1989-1990-ben például Békéscsabán, Egerben és Salgótarjánban is szükséglakásért éhségsztrájkolt egy-egy férfi, majd Békéscsabán 1990 novemberében nyolc fős tüntetést is tartottak a Városházán. Budapesten 1990 elején pedig többen sátras tiltakozást szerveztek a parlament előtt.
2) Lakásfoglalók összefogása Erzsébetvárosban (1993)
Az Erzsébetvárosi Családsegítő Szolgálat segítségével útjára indult másik önsegítő csoport az Erzsébetvárosi Szükséglakásigénylők Köre (ESZIK) volt. A 20-30 tagból álló, etnikailag vegyes szervezet tagjainak évek óta bent volt a lakásigénylése a VII. kerületi önkormányzatnál. Voltak köztük olyanok, akik tízen laktak egy szobában, volt olyan, aki albérletben élt, de munkanélkülivé válva a hajléktalanság fenyegette, és volt, aki hajléktalanszállóról járt a találkozókra. Gosztonyi Géza a családsegítő munkatársaként így emlékszik vissza 1993 májusára, az indulásra:
„Mi mással is kezdődhetett volna az általunk javasolt első összejövetel, mint kilátástalan helyzetük megfogalmazásával. Ám mintha valami furcsa erő költözött volna valamennyiükbe, mikor kiderült, hogy szinte kivétel nélkül tudnak egy-két üresen álló lakásról. Egyre izgatottabban sorolták a címeket. Egyikőjük felvetette, hogy fektessenek fel egy üres-lakás címlistát. Mire egy másikuk azt javasolta, hogy ne csak az általuk ismert üres lakások címeit írják össze, hanem kutassanak fel minél több ilyen lakást és azt az információt adják át a hivatalnak. Ehhez képest már csak egy kis lépés volt a lakások térképen történő ábrázolása. Körzetekre osztották fel a teljes kerületet, és sorra jártak valamennyi házat, óvatosan bekukkantva minden függöny nélküli ablakon és kilincs nélküli, nyitott ajtón.”
Egy hónap alatt 208 üresen álló lakást írtak össze és 1993. július 8-án átadták az újraelosztásra vonatkozó javaslataikat a polgármesternek. […] Az önkormányzat végül 1994 márciusában 20 bérlakás kezeléséről kötött megállapodást a szervezettel. […] Azonban az 1994-es választások előtt álló önkormányzat végül csak kilenc lakást adott át, amit a szervezet a hivatal által jóváhagyott lakásigénylők között osztott szét.
3) Kitelepítési kísérlet Székesfehérváron (1995): Rosszul kezelt lakhatási válság és a kilakoltatások etnicizálása
1995-re egyértelműen látszott, hogy a roma lakosság volt a rendszerváltás legnagyobb vesztese. […] A romák egyre súlyosbodó helyzetére kívánt komplex válaszokat adni az 1995. május 9-én alakult Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA). […] Az RPA-t Horváth Aladár szervezte meg, aki 1989-ben a Gettóellenes Bizottság létrehozásában is kiemelkedő szerepet vállalt. A szervezet több száz kilakoltatás előtt álló ember ügyében járt közbe vidéken és Budapesten egyaránt. […] Az RPA már munkája kezdetén szembesült azzal, hogy a roma lakásfoglalókra aránytalanul nagy figyelem irányult a médiában. Noha sokkal többen voltak azok, akiket közüzemi díj- vagy lakbérhátralék miatt fenyegetett kilakoltatás, mégis úgy tűnhetett, mintha a lakásvesztés a romák problémája lenne. A szervezet ezért Setét Jenő vezetésével budapesti szintű felmérést végzett arról, kiket fenyeget kilakoltatás. […] Az „etnicizálásra” – azaz arra, hogy egy társadalmi problémát úgy próbálnak meghatározni, mintha az egy etnikum jellemzője lenne – ennek politikai eszközként való alkalmazására, illetve megosztó hatására 2000 körül több neves szociológus felhívta a figyelmet.
A nagy médiavisszhangot kiváltó kilakoltatások közül a székesfehérvári kitelepítési kísérlet kapta a legnagyobb figyelmet. […] Az újonnan megválasztott székesfehérvári városvezetés úgy akart felszámolni egy szükséglakás-telepet, hogy az épületet a város szélén, a lakóövezeten kívül építi újjá. Ide, tulajdonképpen egy gettóba költöztette volna a Rádió u. 11. alatt élő 43 családot, összesen 150 embert, többségében romákat. Az RPA – a miskolci esethez hasonlóan – 1995. november elején újraszervezte a Gettóellenes Bizottságot és tényfeltáró bizottságot alakított. Néhány nap múlva készen állt a szakmai javaslat: a Rádió u. 11. lakhatatlan, megoldásként csak lakóövezeten belüli lakhatás fogadható el. Ezzel több éves érdekérvényesítés vette kezdetét, és 1997-re sikerült elérni, hogy a városvezetés a családok többségének biztosította az elhelyezést. Maradt azonban 13 család, nekik katonai konténereket telepítettek a város szélére, és azt ígérték, hogy 30 millió forinttal hozzájárulnak végleges lakásaik építéséhez. Az RPA és az érintett családok 1997. november 24-én 300 fős tüntetést szerveztek a konténerekhez. Végül a 13 család átmenetileg egy üresen álló önkormányzati tulajdonú épületbe költözhetett. Úgy tűnt, dűlőre jutottak a felek, de az önkormányzat úgy döntött, Székesfehérváron kívül vásárol számukra lakásokat. Ekkor az ügy szintet lépett. Míg Székesfehérváron belül sikerült megakadályozni az etnikai konfliktus kirobbanását, ez a környező településeken már nem ment. 1997. december 10-én Molotov-koktélt dobtak Pátkán arra a házra, ahová az egyik család beköltözni készült, és a lakók aláírásgyűjtésbe kezdtek a beköltözés megakadályozására. 50 Fejér megyei polgármester is felszólította Székesfehérvárt, hogy saját közigazgatási határán belül oldja meg a lakhatást. December 18-án Belsőbárándon a helyi lakosok élőlánccal akadályozták meg az egyik család beköltözését. A „székesfehérvári gettóügy” nem csak azzal szembesítette az RPA érdekvédőit, hogy a hatóságok a lakhatási válságot a romák kirekesztésével akarják megoldani (és elkenni), hanem azzal is, hogy a rosszul kezelt lakhatási válság alkalmas az etnikai konfliktusok táplálására.
4) Alterglob mozgalmak a lakhatásért: fekete zsákos performansz az utcán megfagyottakra emlékezve (2008)
A magyar alterglob színtéren először a Humanista Mozgalom vállalta fel a lakhatás ügyét, berkein belül alakult meg 2004-ben Az Utca Embere önkéntes hálózat. A két alapító, Nagy Nikoletta és Szabó Anita célja az volt, hogy a hajléktalan emberek kirekesztésén és a velük szemben kialakult apátián változtassanak. […] Az Utca Embere aktivistái rendezték meg először a Szolidaritás Éjszakáját 2004-ben Budapesten, ahol a hajléktalan emberek bevonásával virrasztással egybekötött egész éjszakás demonstrációt tartottak. 2005-ben a Humanista Mozgalommal közösen csatlakoztak a Roma Polgárjogi Alapítvány népi kezdeményezéséhez az elhelyezés nélküli kilakoltatásokért, azonban a szükséges 50 ezer aláírást még így sem sikerült összegyűjteni. Tiltakoztak a kilakoltatások és a néma koldulást is büntető helyi rendeletek ellen, a hajléktalanellátó intézményrendszer önkormányzati támogatásainak a megvonásakor, és a hajléktalan emberek köztéri kirekesztését megvalósító köztéri padokra szerelt karfák ellen. 2008-ban fekete zsákokba bújva megrázó performansszal emlékeztek a megfagyott fedél nélkül élő emberekre. A 10-15 fős aktivista csoport azonban nem tudott nagyra nőni, noha volt követői bázisa. Az Utca Embere közben 2007-ben szellemiségében elvált a Humanista Mozgalomtól; a tagok többsége célzottan a hajléktalanság felszámolásával akart foglalkozni. A szervezet legfőbb érdeme, hogy visszahozta a tiltakozás kultúráját és a társadalompolitikai követelések megfogalmazását a hajléktalanság ügyében, amivel kapcsolatban 1990 óta a szociális segítségnyújtás volt a jellemző. Továbbá itt kaptak szárnyra azok az aktivisták, akik néhány hónappal Az Utca Embere 2009-es megszűnése után megalapították A Város Mindenkié érdekvédelmi csoportot, és a lakhatási mozgalom későbbi szakaszának a vezéralakjai lettek.
5) Otthonvédők és devizahitel-károsultak önsegítő csoportjai (2011-2014)
A devizahitelesek érdekérvényesítése jellemzően a szabadságharcos, a magyar nemzetet védelmező narratívába illeszkedett, amibe gyakran radikális nemzeti szimbólumok és szólamok keveredtek. Ezt a radikálisabb vonalat követte az otthonvédők másik fontos szereplője, a 2012-ben alakult Koppány csoport, melynek szervezői a 2006-os Kossuth téri kormányellenes tiltakozások hangadói, többek között Balogh Béla voltak. A szervezet 2012-ben alakult egy sikertelen kilakoltatást megakadályozó akció után. Balogh dühében toborzásba fogott, és társaival több száz fős hálózatot épített fel, akikkel 2014-ig élőlánccal vagy a radikális ellenállás más eszközeivel több kilakoltatást is megakadályoztak vagy legalább elhalasztottak. A szerveződések egymást katalizálták, a Koppány csoport által szervezett otthonvédő akciókat és tüntetéseket más csoportok is látogatták.
[…] A devizaadósok számára sokszor ezek a szervezetek jelentették a lelki támogatást és az információforrást. Ahogy azt a Jogállamért, illetve a Nem Adom a Házam aktivistái elmondják: „Ide-oda mászkáltam és mentem a tüntetésekre, hogy legalább információhoz jussak. És aztán ott ültünk a tüntetéseken órákon át a földön, és csak beszélgettünk és beszélgettünk…” „Aztán valaki szólt, hogy vannak ezek a tüntetések, és aztán láttam, hogy nem vagyok egyedül. Addig bűntudatot éreztem, de aztán meglepődtem, mennyi embert érint ugyanaz a probléma, és elkezdtem rendszeresen járni ezekre a megmozdulásokra.” Több szervezet, például a 2011-ben alakult Devizaadósok Érdekvédelmi Szövetsége (DÉSZ) vagy a Hiteles Mozgalom önsegítő csoportként indult, ahol a devizaadósok autodidakta módon képezték magukat, és találták ki az érdekérvényesítés módját. Az információhiányos devizahitel-károsultaknak hiánypótló segítséget nyújtott a Menhely Alapítvány 2011-ben indult, egyéni esetkezelésen alapuló Kulcs-tartó programja. Munkatársai szintén a lelki közösség és az együtt gondolkodás erejét emelték ki a problémamegoldás útján.A demonstrációkon nyomokban rendszerkritikus baloldali aktivisták is részt vettek, de végül egyedülálló módon a 2008-as devizahitel-válságot Magyarországon a jobboldal tematizálta.
6) Kunyhóvédelemből mintaprogram: az Elsőként Lakhatás modell magyarországi alkalmazásának kezdete (2014)
A Város Mindenkié (AVM) legnagyobb eredményeit a kunyhólakók érdekvédelme terén érte el. 2014 októberében egy precedens értékű per megállapította, hogy jogszerű eljárás nélkül nem lehet kunyhókat bontani, mert a kunyhó és a kunyhóban lévő vagyontárgyak nem kezelhetők „szemétként”. Az ítélet azután született, hogy 2011 októberében a Zuglói Önkormányzat a vonatsínek tövében élő, legalább 16 hajléktalan ember kunyhóját tömegesen, megfelelő előzetes értesítés nélkül elbontotta, és tömegszállóra vagy az utcára kényszerítette őket. A lebontott kunyhók fűthetőek és bútorozottak voltak. Az AVM és a kisemmizett hajléktalan emberek a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodával (NEKI) közösen pert indítottak. A bíróság három évvel később fejenként 500 ezer forintot ítélt meg a károsultaknak, és bocsánatkérésre kötelezte az önkormányzatot.
Egy AVM-es kunyhóvédelmi akcióból nőtt ki az első hosszú távú Elsőként Lakhatás program is, amely az ellátórendszerből kiszorult hajléktalan embereknek nyújt lakhatási lehetőséget. 2012 júniusában a Kőbányai Önkormányzat ingatlanfejlesztés miatt, közigazgatási eljárás és jegyzői határozat nélkül akarta elbontani kb. 50 ember kunyhóját a Terebesi erdőből, akik a távozásra két hetet kaptak. Az AVM először élőlánccal védte a lakókat, majd az érintettekkel együtt tárgyalásba kezdett az önkormányzattal. A képviselők végül megértették, hogy itt sokszor olyan emberekről van szó, akik háztartást vezetnek, és saját erejükből tartják fenn otthonaikat. Az önkormányzat nyitottá vált arra, hogy átengedjen két, korábban üresen álló, rossz állapotban lévő önkormányzati bérlakást, amit 2013-ban többek között a Szociális Építőtábor Egyesület támogatásával, illetve önkéntesek bevonásával újítottak fel az érintettek és az AVM aktivistái. Az együttműködés sikerének köszönhetően az AVM két aktivistája megalakította az Utcáról Lakásba! Egyesületet, amely azóta más kerületben is elindított hasonló programokat. A Kőbányai Önkormányzat 2014-ben velük közösen vágott neki Elsőként Lakhatás programjának, és azóta is évente két üres lakás hasznosításával segítik lakhatáshoz a kunyhóban élő hajléktalan embereket.
Ebbe a programba kapcsolódott be először 2014-ben partnerként a Habitat for Humanity Magyarország is, majd elindította saját Elsőként Lakhatást! programját, amelynek keretében a IV., a XIV. és a XV. kerületi önkormányzatokkal együttműködve további 2019-ig további 12 lakást újított fel.
—-
[A borítóképet készítette: Vörös Anna 2013.09.30-án A Város Mindenkié csoport “Mi nem így képzeljük el a rendet!” című fórumán és tüntetésén.]
