A biztonságos és megfelelő minőségű lakhatás a jóllét alapfeltétele, de az ehhez való hozzáférés továbbra sem számít alapjognak Magyarországon. Évről évre nehezebb itthon megfizethető lakhatáshoz jutni: folyamatosan csökken a lakástulajdonhoz és a lakásbérlethez jutás lehetősége, mivel a magas albérletárakat és az EU-s szinten is elszálló lakásárakat nem követi a bruttó átlagbérek és reálbérek emelkedése, az eddigi állami beavatkozások pedig sok esetben inkább az árak növekedését eredményezték.
A lakásárak Magyarországon már a 2015-ös árszint 298%-áig emelkedtek – nominális árakon számolva. Bár egész Európában drágultak az ingatlanok ebben az időszakban, sokkal kisebb mértékben, mint Magyarországon (átlagosan 149%-kal).
Minél alacsonyabb a háztartás jövedelme, bevételeinek annál nagyobb hányadát költi lakhatásra – mindegy, hogy lakástulajdonosról vagy bérlőről van szó. A lakásfenntartási költségek jóval magasabbak a piaci alapú lakást bérlők esetében: 42,5% azok aránya, akik bevételeik több mint 40%-át költik lakhatásra. Az albérletárak is tovább emelkedtek idén (országosan átlag 9,6, Budapesten 9,8%-kal).
“Bár a kormány 2024. októberben elismerte, hogy szükség van annak támogatására, hogy a megfizethető lakhatás minden társadalmi-gazdasági csoport számára elérhető legyen, továbbra sincs olyan lakáspolitikai koncepció, amely rendszerszinten foglalkozna a lakhatás megfizethetőségével, és az alacsony jövedelmű háztartások hosszú távú önálló lakhatáshoz jutását célozná” – magyarázta el Ámon Katalin, a Közép Európai Egyetem (CEU) PhD-hallgatója, a 2024-es Lakhatási jelentés 4. fejezetének szerzője.
Az önkormányzatok mozgásterét is jelentősen befolyásolják a lakásszektor egészére ható ingatlanpiaci folyamatok, pl. az ingatlanárak emelkedése, a befektetési célú ingatlanvásárlás, valamint a rövid távú szálláskiadás. Továbbá a lakásszektor működési kereteinek országos szintű szabályozása és az általános forráshiány is korlátozza a lehetőségeiket.
Ennek ellenére a települési önkormányzatoknak kiemelt szerepük van a területükön jelentkező lakhatási problémák megoldásában, mivel ezek erősen helyhez kötöttek. Emellett ők a közhatalom lakosokhoz fizikailag legközelebbi, a helyi viszonyokat legjobb eséllyel ismerő intézményei, akik szintén felelősséggel tartoznak a választópolgáraik felé.
Ahhoz, hogy az önkormányzatok potenciálja kibontakozhasson a lakhatási problémák megoldása terén, elengedhetetlen lenne a szakpolitikai környezet újragondolása: egy átfogó, országos, hosszú távú lakáspolitikai stratégia megalkotása széleskörű társadalmi egyeztetéssel, a lakhatási szegénységi problémák azonosításával, közép- és hosszú távú célok kijelölésével, ehhez a megfelelő intézkedések, intézményrendszer, és források hozzárendelésével, és utóbbiak kiszámítható, közép- és hosszú távon is stabil működtetése, illetve biztosítása.
“Egy ilyen új környezetben számos új szereplő is bekapcsolódhatna a lakhatási problémák megoldásába, pl. lakásszövetkezetek, lakásügynökségek, közösségi földalapok, a lakhatási problémák megoldásához pénzügyi hátteret nyújtani képes etikus befektetők, továbbá az önkormányzatok is újragondolhatnák a szerepüket, és a többi szereplőhöz való kapcsolódásukat” – fejtette ki Kőszeghy Lea szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a 2024-es Lakhatási jelentés 3. fejezetének szerzője.
—
[Borítókép: Molnár Zsóka // Habitat for Humanity Magyarország]
