A lakhatási szegénység területi folyamatai

Czirfusz Márton, Pósfai István, Pósfai Zsuzsanna

Helyzetkép

A lakáshoz jutás és a lakáspiac területi különbségeit sokszor adottságnak tekintik, amely az országon belüli jelentős jövedelmi és vagyoni különbségeket pusztán leköveti vagy tükrözi. Gyakori vélekedés például, hogy a lakásárak területi különbségeivel nincs probléma, hiszen a gazdagabb településeken magasabbak az árak, viszont ott az emberek többet is keresnek. Ez a megközelítés sok szempontból elfedi, hogy a területi különbségek sokféleképpen befolyásolják a háztartások lakhatási helyzetét. Példa lehet erre a munkahelyekhez és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézsége. Kisebb, rossz közlekedési kapcsolatokkal rendelkező településeken sokszor rendkívül nehéz alapvető szolgáltatásokhoz (akár bolthoz) hozzáférni és munkalehetőségek sem nagyon vannak. Ha egy háztartás bármilyen okból egy ilyen településre „beszorul”, akkor olyan ördögi körbe kerülhet, amelyben különböző (munkaerőpiaci, lakhatási stb.) hátrányai egymást erősítik. Az ország egyes részei közötti szakadékok egyre mélyülnek, és erre a lakáspiac működése ráerősít.

Képzeljünk el egy elszigetelt faluban élő háztartást, amelynek van egy saját, rossz minőségű és drágán fenntartható háza! A ház becsült értéke sem több 1-2 millió forintnál – és még annyiért sincs, aki megvenné. A településen nincs rendszeres munkalehetőség, a legközelebbi városba ingázni szinte lehetetlen, mert a buszjáratok túl ritkák. Mindeközben egy saját lakásban élő városi háztartás (például egy jobb helyzetű megyeszékhelyen) aránylag keveset költ lakása fenntartására (a városi lakásfenntartási költségek alacsonyabbak, erről lásd a megfizethetőségről szóló fejezetet), az ingatlan értéke az elmúlt években folyamatosan nőtt (ami lehetővé teszi a jobb helyre vagy jobb minőségű lakásba való költözést). Ezen kívül a háztartástagok munkalehetőségei nagy valószínűséggel javultak, nagyobb valószínűséggel hitelképesek. Vagyis a két háztartás között nyílik az olló vagyoni szempontból és a mobilitási lehetőségek szempontjából is.

Összességében úgy gondoljuk, hogy nem semleges kérdés, ki hol tud lakni. Sokak számára nem választás, hanem kényszer kérdése, hogy hova tud költözni vagy éppen honnan nem tud elköltözni. Ráadásul a területi különbségek növekedése vagy állandósultsága fontos eleme annak a negatív spirálnak, ami miatt nagyon nehéz ma Magyarországon a szegénységből kitörni.

A lakáspiaci folyamatok területi egyenlőtlenségei

A lakáspiacnak jelentős egyenlőtlenségei vannak az országon belül – elsősorban a településméret és az országrész szerint. A megfizethetőségről szóló fejezetben bemutattuk, hogy a kistelepüléseken élők nagyobb arányban küzdenek megfizethetőségi problémákkal. Ennek egyik fő oka, hogy a lakásminőség összességében rosszabb a kistelepüléseken, ami magasabb rezsiköltségekhez vezet (Hegedüs, Somogyi 2018). A magas rezsiköltségek a családi házban élők esetében a legmegterhelőbbek – a községekben pedig jellemzően csak ilyen házak vannak. Ezen kívül a kisebb településeken általában alacsonyabbak a jövedelmek.

A lakáshoz jutás területi egyenlőtlenségei a lakásárak különbségeiben tükröződnek. Ahogyan a térképen látható, Budapest és néhány nagyváros lakásárai a magasabbak és a drágább helyeken gyorsabban is emelkednek a lakásárak – vagyis az utóbbi évek gazdasági fellendülése miatt nyílik az olló a „központi” térségek és az ország többi részének lakáspiacai között.

A lakásárkülönbségek növekedése azzal van összefüggésben, hogy hol érdemes és biztonságos lakásba fektetni (vagyis hol áll rendelkezésre sok elköltendő pénz a lakáspiacon), valamint azzal, hogy a költözési szándék miatti lakáskereslet hol hajtja fel a lakásárakat. Tehát nem szükségszerűen igaz az a feltételezés, hogy ahol magasabbak a jövedelmek, ott magasabbak a lakásárak is. Egyrészt a gazdagabb városokban sem mindenki gazdag – és a lakáspiaci folyamatok eredményeképp a „legértékesebb” helyeken csak a leggazdagabbak tudnak lakást vásárolni, ami a társadalom szétszakadásához vezet.

A lakásárak változásával kapcsolatos statisztikák csak a vásárlással történő lakáshoz jutásról szólnak, a lakástulajdon azonban sokak számára elérhetetlen. Az albérleti piacon szintén nagyok a területi egyenlőtlenségek: Budapesten a Jófogás.hu adatai alapján 2010 óta átlagosan 2,3-szorosára emelkedtek az albérletárak. Ennek következményeiről a magánbérleti piac alsó szegmenséről szóló részben írunk részletesebben.

A kiszorulás és a beszorulás területi folyamatai

Az előbbiekben bemutatott lakáspiaci folyamatok eredményeképp a városi, jobb helyen levő, jobb minőségű lakások csak a társadalom felsőbb osztályai számára érhetők el (ők tudják megfizetni és fenntartani ezeket), a társadalom alsóbb osztályai pedig kiszorulnak ezekről a helyekről és ezekből a lakásokból. A lakásokból, egyes városrészekből vagy településekből való kiszorulás, kiszorítás, illetve az adott lakásokba és településekbe való beszorulás (az, hogy egy lakás lakói el szeretnének költözni, de nem tudnak) viszonylag nehezen mérhető. Úgy látjuk viszont, hogy ezek egymással összefüggő és erősödő, ám egyáltalán nem szükségszerű folyamatok, melyek leképezik a lakhatási szegénység területi áthelyeződését. A városok felértékelődő lakáspiacairól kiszoruló háztartások nem tűnnek el, hanem továbbköltöznek: az elköltözők pedig gyakran térben koncentrálódnak, és a lakhatási szegénység új területeit hozzák létre.

A költözések okait megkérdező vizsgálatok (pl. a KSH 2015-ös Miben élünk? lakásfelmérése) közvetve mutatják a költözések lehetőségeit és korlátait (a Miben élünk? felmérés költözési okainak részletes elemzéséről lásd Dóra 2018). A népszámlálási adatokból részletesen megismerhetjük, hogy ki mikor költözött abba a lakásba, ahol jelenleg lakik, viszont az előző lakóhelyről viszonylag kevés információval rendelkezünk (a 2011-es adatokat lásd KSH 2013a, a 2016-os adatokat pedig KSH 2017b). A településszociológiai vizsgálatok kérdőíves vizsgálatokkal vagy lakáséletút-interjúk készítésével azonosítják a lakásmobilitás részletesebb mintázatait (lásd pl. Konrád, Szelényi 1969, Hegedüs 2001, Kőszeghy 2017, Szeitl, Vigvári 2016). Elemzésünkben a 2001 és 2011 közötti változásokat vizsgáljuk a részletes népszámlálási mikroadatok alapján (a részletes adatokhoz a KSH–KRTK Kutatószobában fértünk hozzá).

Vizsgálatunkban a 2011 utáni folyamatok nem látszanak, viszont meggyőződésünk, hogy az utóbbi években (a lakáspiaci fellendülés vagy a közelmúlt városfejlesztési projektjei nyomán) a kiszorítási folyamatok erősödtek. Az azóta jellemző tendenciákat szövegesen igyekeztünk megjeleníteni.

A vizsgálatban célunk az volt, hogy meghatározzuk azokat a népszámlálási számlálókörzeteket,

• ahová magas státuszú lakosság költözött be 2001 és 2011 között – ezeket felértékelődő vagy dzsentrifikációs területeknek tekintettük (a következő térképeken kék színű pontok jelölik),
• ahová alacsony státuszú lakosság költözött be (szorult ki) 2001 és 2011 között – ezeket a kiszorulás területeinek tekintettük (a következő térképeken sárga pontok jelölik),
• ahol a népesség stabilnak volt mondható (azaz a 2001 és 2011 között költözők aránya alacsony) és a lakosság rossz minőségű lakásokban lakik – ezeket a beszorultság területeinek nevezzük (a térképeken narancssárga ponttal jelölve),
• ahol az előbbi két kategória együttesen jellemző – a lakhatási szempontból marginalizálódó területek (a térképeken vörös pontokkal jelölve),
• egyéb térségek (a térképeken szürke pontok).

A vizsgálatot a kb. 40 ezer népszámlálási számlálókörzet szintjén végeztük, ezekben átlagosan 290-290 fő lakik. A számítások során a társadalmi státuszt az iskolai végzettséggel, a rossz minőségű lakást a komfortfokozattal (van-e WC és fürdőszoba) határoztuk meg. A kategóriákat és a térkép előállításának részletesebb módszertanát a fejezet végén mutatjuk be.

Az eredmények alapján Magyarországon 2001 és 2011 között a népszámlálási számlálókörzetek 3,2%-a dzsentrifikációs terület. A számlálókörzetek 11,7%-a a kiszorulás célterületének mondható. A népszámlálási számlálókörzetek 7,3%-a tartozik a stabil népességű, rossz lakásminőségű kategóriába (ahol azt feltételezzük, hogy onnan a lakosság nem tud elköltözni, még akkor sem, ha szeretne). (Az utóbbi két kategória sok esetben – a számlálókörzetek 1,9%-a – átfed egymással, tehát a kiszorulás és a beszorultság egyaránt jellemző.)

Következtetéseinket kiegészítettük a KSH lakóövezeti jelleg alapján történő besorolásával (bár a térképen nem jelenítettük meg). A lakóövezeti besorolás szerint alacsony státuszú lakóövezeti jellegű területen élt a 2011-es népszámláláskor 29 887 fő (KSH 2013b). Az alacsony státuszú lakóövezeti jelleg 136 népszámlálási számlálókörzetben volt domináns, amelyek közül 34 tartozik az elemzésünk szerint kiszorulási területként meghatározott csoportba, 19 a beszorult csoportba, 46 számlálókörzetre pedig mindkét ismérv jellemző.

A számlálókörzetek 79,7%-át az egyéb kategóriába soroltuk be, tehát ezeken a helyeken a költözési mintázatok nem térnek el jelentősen az országos átlagtól, illetve a beszorult vagy stabil népesség esetében a lakosság döntően nem rossz minőségű lakásokban lakik (ezek a területek nem szerepelnek az elemzésünk fókuszában).

Az egyes típusokat térképen ábrázolva azt látjuk, hogy a kiszorulás, a beszorultság és a dzsentrifikáció térségei jól elkülönülnek egymástól.

A dzsentrifikációval jellemezhető térségek többnyire nagyvárosokban vagy üdülőterületeken (Balaton, Velencei-tó) találhatók. A kiszorulás szintén megjelenik a nagyobb városokban (azaz mindenütt találhatunk olyan számlálókörzeteket, amelyek ugyan még a városon belül találhatók, de sokszor azok szélén, és ide alacsony státuszúak költöznek be), valamint sok külterületi lakott helyen. Beszorult népesség jellemzi az Alföld külterületeit, illetve az aprófalvas vidékeket hangsúlyosan Északkelet-Magyarországon és részben a Dél-Dunántúlon. Azt gondoljuk, hogy ezek a folyamatok szervesen összefüggnek egymással: a városi lakáspiacok felértékelődésének következménye, hogy az alacsonyabb státuszú lakosság kiszorul ezekről a területekről, és nagy arányban költözik városszéli és agglomerációs területekre. A dzsentrifikáció és a lakóhelyi kiszorulás jelenségei ugyanannak a folyamatnak a két végpontján vannak.

Néhány tipikusnak mondható területet a továbbiakban részletesebben is bemutatunk, statikus térképek segítségével.

A kiszorulás célterületei és a beszorultság helyei

A lakóhelyi kiszorulás folyamatát azért fontos kiemelni, mert a lakosság területi alapon való szétszakadásához és sok háztartás romló lakáskörülményeihez vezet. Vizsgálatunkban azokra a helyekre fókuszálunk, ahol a lakosság jelentős része a közelmúltban beköltöző, alacsony státuszú lakos. A térképes elemzésből kitűnik, hogy ezek jellemzően a városközpontoktól távolabb eső, rosszabb elérhetőségű helyek.

Zártkertek

A kiszorulás sajátos és egyre fontosabb jelensége a zártkertekbe való kiköltözés. A zártkerteket eredetileg nyaralónak, hétvégi teleknek építették, a 2008-as válság után viszont megugrott az ezeken a területeken élő állandó lakosok száma. A KSH lakóövezeti besorolása a zártkertek és az üdülőterületek adatait együttesen mutatja be, ez alapján 2001-ben 42,2 ezren, 2011-ben már 89,5 ezren laktak üdülőterületen vagy zártkertekben (KSH 2014). 2011 óta pedig egyre több szegény háztartás költözik a zártkertekbe.

A zártkertekben hiányos a közüzemi infrastruktúra: sokszor nincs folyóvíz, csatorna, vezetékes gáz (nem tartoznak a települések belterületéhez); a lakóházak nemegyszer gazdasági épületként vannak nyilvántartva. Mindez rengeteg hátránnyal jár az ott lakók számára, akik viszont sokszor azért választják ezeket a helyeket, mert megfizethetők, ugyanakkor nincsenek reménytelenül messze a településközpontoktól. A zártkertek állandó lakosságának megugrása az utóbbi években egyértelműen annak a következménye, hogy a belvárosi és városközponti lakáspiacok megfizethetetlenné váltak. A zártkertekbe való kiköltözés (a folyamatról általánosságban lásd Szalai 2018) a népszámlálási adatok alapján jellemző a budapesti agglomerációban (Monor, Pilis), Budapesten belül például Csepel-Hároson. Az alacsony státuszúak jelentős mértékű, zártkertbe való betelepülése látható Hajdú-Bihar megyében Debrecen tágabb környékén.

Részletesebb példaként a hajdúböszörményi Nagy-Bocskai-szőlőt mutatjuk be Mező (2013) kutatása alapján. A szőlőskertben 1990-ben még csak 73 fő lakott, a népességszám húsz év alatt megtízszereződött; a beköltözők részben a hajdúböszörményi belvárosból szorultak ki (a városrehabilitációs folyamat eredményeként), részben Északkelet-Magyarország más városaiból érkeztek (Debrecen, Ózd, Kazincbarcika). A beköltözési folyamatot a zártkerti ingatlanok adásvételére ráállt ingatlanirodák is segítették (Mező 2013). A város 2015-ös integrált településfejlesztési stratégiája szerint a beköltözések a későbbiekben is folytatódtak.

Külterületi lakott helyek

A külterületi lakott helyek (például a tanyás térségek vagy a korábbi állami gazdaságok területe, puszták) legtöbbször a beszorultság területei ma Magyarországon. Ugyanakkor a rossz lakáskörülmények között régóta itt élő lakosság mellé sok alacsony státuszú új lakó is beköltözik, így számos terület egyszerre válik a szegény háztartások lakóhelyi kiszorulásának és beszorulásának területévé.

A külterületi népesség a 2001-es népszámlálás adatai szerinti 205,3 ezer főről 2011-re 223,6 ezer főre emelkedett (KSH 2014). A településmagtól távolabbi külterületekre költözők egészen biztos, hogy rosszabb lakáskörülmények közé kerülnek (Timár 2016, Vigvári 2015). Számításaink szerint valamennyi lakóövezeti kategóriát összevetve a külterületeken volt a legmagasabb a beszorultsággal jellemezhető számlálókörzetek aránya (24,3%).

Bár a szakirodalomban a „dzsentrifikálódó” tanyavilág is megjelenik (a Kecskemét környéki tanyavilág példáján lásd Csatári, Farkas, Kovács 2016), ez a folyamat országos léptékben elhanyagolhatónak tűnik (a külterületi számlálókörzeteknek csak 2,8%-át érinti).

Városi telepek

A városi telepek alacsony státuszú, lakhatási szempontból marginalizálódó területeknek mondhatók. Az állami, városi vagy vállalati beruházásban felépülő városi telepek (munkástelepek, kolóniák) a 19. század végétől ugródeszkát jelentettek a városokba érkező népesség számára (történetükről lásd F. Körner 2003). A telepek sokszor már megépülésükkor rossz minőségű lakásállománnyal bírtak (pl. szükséglakásokként épültek), túlzsúfoltak voltak; olyanok költöztek ide, akik máshol nem jutottak olcsó lakhatáshoz. A rendszerváltás után a lakhatási szegénység és a társadalmi konfliktusok egyik fókuszterületévé váltak, az itt élők a romló lakáskörülmények ellenére nem tudtak máshova költözni (más városi lakáspiacok megfizethetetlenek a számukra).

Bár városi telepek a nagyobb városokban számos helyen megtalálhatók, a budapestiek sajátos helyet foglalnak el a lakhatási szegénység közvetítésében. A budapesti ingatlanpiac fellendülésével ezek a viszonylag jó helyen levő zárványok elkezdtek értékessé válni, így az önkormányzati politikák és a befektetői érdekek nyomán az utóbbi években megindultak azok a folyamatok, amelyek az itt lakók kiszorításához vezetnek. 2018-ban a kőbányai Hős utcáról sokszor tudósított a sajtó: az önkormányzat a telep lebontásáról döntött, számos család lakhatása vált bizonytalanná (a Hős utcai folyamatok elemzéséről lásd Neuberger 2018, Vigvári 2017). A lakók érdekeinek képviseletét civil szervezetek is segítik, például a Kontúr Egyesület vagy A Város Mindenkié (utóbbi a hasonló helyzetben levő, szintén kőbányai Bihari utcai lakótömbben is jelen van).

Aprófalvak

A beszorultság helyeiként azonosíthatók az ország legnagyobb részén a kistelepülések, aprófalvas térségek. Az aprófalvak esetleges elnéptelenedéséről a hetvenes évektől cikkeztek a szociológusok és földrajzosok (lásd pl. Beluszky 1977). Már ekkoriban különösen gyorsan csökkenő és elöregedő népességet tapasztaltak azokban az aprófalvakban, ahol nem volt helyben munkalehetőség, a napi ingázás pedig a nagy távolságok miatt nem volt lehetséges. Ezeken a kistelepüléseken a 2001 és 2011 közötti folyamatokat nézve beszorult népességet láthatunk: a (sok esetben elöregedő) lakosság sokszor rossz minőségű (nem komfortos) házakban él, amelyek az ingatlanpiacon eladhatatlanok (vagy azok árából nem lehetséges jobb helyen lévő vagy jobb minőségű ingatlanba költözni).

A munkaképes korú népesség szintén nem tud elköltözni, miközben helyben sokszor kizárólag a közmunka elérhető. A helyi fejlesztési programok a társadalmi hátrányokat csak esetlegesen tudják kezelni (egy Tolna megyei példáról lásd Kovai 2016). A lakásminőségről elmondható, hogy bár a lakott félkomfortos, komfort nélküli és szükséglakások aránya az országos adatok alapján tovább csökkent (a 2016-os mikrocenzus adatai alapján a lakások 5,1%-a sorolható ide), a községekben ez az arány még mindig 9,2% (KSH 2018b).

A dzsentrifikáció helyei

A fent leírt kiszorulási folyamatok kiindulópontja az, hogy a nagyvárosi lakáspiacokról az alacsonyabb státuszú lakosság kiszorul. A kiköltözés mozzanatáról nem állnak rendelkezésre statisztikai adatok, ezért a magas státuszú beköltözőkkel rendelkező területeket vizsgáltuk.

A sok magas státuszú beköltöző a dzsentrifikáció egyik legbiztosabb jele, hiszen ezáltal az alacsonyabb státuszú lakók nehezebben tudnak a városrészben maradni (lásd például Czirfusz et al. 2015, Jelinek 2011).

Hacsak valahol nem nő meg drasztikusan a rendelkezésre álló lakások száma, akkor a sok új beköltöző mindenképpen valakinek a helyére kell, hogy érkezzen. A magas státuszú beköltözők magas aránya olyan területeken jellemző, melyek elkezdenek befektetési szempontból érdekessé válni, illetve ahol ezzel összefüggésben a helyi önkormányzat számára is fontos szemponttá válik, hogy megszabaduljon az alacsonyabb státuszú lakosságtól. Ennek a folyamatnak egyik mozgatórugója az épületek és a közterületek megújulása – ami önmagában még nem lenne probléma, viszont megfizethető lakhatást biztosító szabályozás nélkül szinte biztosan a korábbi lakók elköltözésével, a korábbi lakosság kiszorulásával jár. Az ábrán a dzsentrifikáció miatti kiszorulás folyamatát mutatjuk be a különböző helyzetű lakók szempontjából.

A dzsentrifikáció miatti kiszorulás legkönnyebben azokban a városrészekben történik, ahol magas az önkormányzati vagy magánbérletek aránya, de figyelembe kell venni azt is, hogy az 1990-es évek eleji lakásprivatizáció nem egyformán érintette az egyes település(rész)eket (ennek oka a szocializmus alatti társadalmilag egyenlőtlen lakáselosztási rendszer). A jobb lakónegyedekben tipikusan magasabb státuszúak laknak, a magántulajdonú lakások arányában a társadalmi osztályhelyzet által meghatározott területi egyenlőtlenségek alakultak ki. Ezen kívül létezik a saját tulajdonú lakásokból való kiszorulás is: akár a korábbi lakók számára élhetetlenné váló lakókörnyezet miatt (például Budapesten Belső-Erzsébetváros), vagy azért, mert a kistulajdonosok kevésbé tájékozottak az ingatlanpiacon, és ezáltal ki vannak szolgáltatva a nagyobb, tőkeerősebb szereplőknek.

Az országos térkép alapján Budapestre és a nagyvárosokra volt jellemző, hogy bizonyos városrészeikbe nagy arányban költöztek be magas státuszú lakók 2001 és 2011 között. A szakirodalomból ismert esettanulmányok leginkább Budapesttel foglalkoztak és kevésbé a vidéki városokkal; egy részletes veszprémi esettanulmányról lásd Timár, Nagy (2007). A dzsentrifikációt Budapesten a belvárosi kerületekben mindenütt tapasztalhatjuk, de a folyamat kerületenként különböző módokon ment végbe a rendszerváltás után. Budapesten a VI., a VII. vagy a XIII. kerület mellett a 2001 és 2011 közötti változások szembetűnőek a Középső-Ferencvárosban és a Középső-Józsefvárosban (Corvin-negyed).

Az önkormányzati lakásállomány szerepe a kiszorulási folyamatokban

Általánosságban elmondható, hogy az önkormányzati bérlakásállomány folyamatosan visszaszorul – a térképen látható, hogy a jelentősebb városok mindegyikében csökkent az önkormányzati bérlakások száma 2008 és 2016 között. Ez annak fényében különösen problematikus, hogy a városokban a lakásárak az országos átlagnál gyorsabban emelkednek. Az alacsonyabb jövedelmű háztartások városi lakáspiacokról való „kiárazásának” leghatásosabb ellenszere a nagyvárosokban elegendő számú megfizethető bérlakás biztosítása volna. Egy piacról kivont, köztulajdonú lakásállománynak fontos szerepe lehetne abban, hogy a lakáshoz jutás lehetőségei területileg kiegyenlítettebbek legyenek, és abban, hogy az alacsonyabb státuszú háztartások jobb lakáskörülmények között tudjanak élni.

Ezzel szemben annak az ellentmondásos helyzetnek lehetünk tanúi, hogy a dzsentrifikációs folyamatok sokszor épp ott zajlanak a leggyorsabban, ahol nagyobb lakásállomány van önkormányzati kézben.

Ennek oka, hogy ezeken a területeken könnyebb egyszerre nagyobb területen beavatkozni — szemben azzal, amikor sok kisebb lakástulajdonossal kell egyezkedni. Az önkormányzati lakásokban jellemzően szegényebb háztartások élnek, akik szinte biztosan kiszorulnak, hiszen nehezen fognak másik, hasonlóan alacsony árú lakást találni ugyanazon a környéken.

Az alábbi táblázat azt a 15 települést tartalmazza, ahol a legnagyobb mértékű volt az önkormányzati lakásállomány csökkenése. Nem véletlen, hogy a 15 település között számos budapesti kerületet találunk: a pesti belváros az önkormányzati lakáspolitikán keresztüli kiszorítás egyik fő terepe volt a 2008-as válság utáni években. A lakásállomány egészében azonos laksűrűséget feltételezve az önkormányzati lakásállomány leépülése Budapest VIII. és IX. kerületében legalább 2500 embert érinthetett ebben az időszakban; a VII. kerületben és Sopronban több mint ezer főt és Salgótarjánban is több mint hatszázat. (A teljes adatbázis az Adattárból letölthető.)

A leggyorsabban csökkenő önkormányzati bérlakásállománnyal rendelkező települések (2008–2016)

A vizsgálatban azokkal a településekkel foglalkoztunk, amelyek számottevő önkormányzati lakással rendelkeztek 2008-ban (a lakásállomány legalább 2%-a), illetve legalább 20 ezer fő volt a népességszámuk 2017-ben. Adatok forrása: KSH 2018c.

A kiszorítás gyakran városrehabilitációs programok következményeként zajlik, melyek a környék fizikai megújításával egyidőben erősíthetik a kiszorulási folyamatokat (Kovács, Szirmai 2006). Az utóbbi évek szociális városrehabilitációs programjainak ezzel szemben alapvetően az lenne a céljuk, hogy a helyben élő, önkormányzati lakásokat bérlő alacsonyabb státuszú lakosság életkörülményeit javítsa, közepes-hosszabb időtávon ez mégis kiszorításhoz vezethet. Több, a folyamatokra rálátó szereplő is úgy érvelt, hogy a józsefvárosi szociális városrehabilitációs program hatása – és újabban kifejezetten célja is – a korábbi lakosok kiszorítása (a városfejlesztési politika hatásairól általánosságban lásd Kálmán, Jelinek 2017). A megújult lakóépületeket és köztereket így gyakran végül nem azok tudják használni, akik eredetileg ott éltek. Más esetekben a szociális városrehabilitációt az önkormányzat nem a leginkább rászorulók által lakott településrészeken valósítja meg.

Javaslatok

Ahogy fentebb is bemutattuk, a társadalmi egyenlőtlenségek és a térbeli egyenlőtlenségek összefonódása a lakásszegénységi csapda ördögi körének egyik fontos magyarázata. Ezt az ördögi kört is csak összetett beavatkozásokkal lehetne megakadályozni. A közpolitikákban arra lenne szükség, hogy a lakhatással kapcsolatos beavatkozásokat a döntéshozók egységesen tervezzék meg, figyelembe véve azt a tényt, hogy minden szakpolitikai beavatkozásnak területi következményei is vannak. Emellett fontos lenne a politikai elköteleződés a térbeli és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése mellett – jelen pillanatban a közpolitikák többségükben ezzel ellentétes hatást fejtenek ki és ritkán veszik figyelembe a területi egyenlőtlenségek szempontját.

A dzsentrifikáció korlátozásában előrelépést jelenthetnének olyan szabályozások, amelyek a területről könnyen kiszorulók érdekeit védik. Ilyen lehetne az ingatlanfejlesztők kötelezése megfizethető bérlakások építésére a lakásfejlesztési beruházások részeként, vagy a magánbérleti piacon a bérlők kiszolgáltatottságának mérséklése (például a lakbérplafon bevezetésével).

A kiszorulás tereivel kapcsolatos legnagyobb probléma, hogy a dzsentrifikáció előnyeiből részesülő önkormányzatok a dzsentrifikáció „társadalmi költségeit” a kevésbé tehetős önkormányzatokra terhelik rá. Ezt a folyamatot csak a központi kormányzat beavatkozásával lehetne megfékezni. Budapest esetében például a Fővárosi Önkormányzat megerősítése szüntethetné meg a jelenlegi helyzetet, hogy a kerületek a szegényebb háztartások kiszorításában versenyeznek egymással. A kiszorulás folyamatai ellen egy olyan köztulajdonú bérlakásállomány fejlesztésével lehetne a leginkább tenni, amely tartósan ki van vonva a piacról, és ami kiszámítható módon elérhető és megfizethető lakhatást biztosít szegényebb háztartásoknak. Egy felértékelődő területről való kiszorulás ellen azzal lehet hosszú távon a legtöbbet tenni, ha biztosított, hogy a megfizethető árú lakásokat nem fogják lebontani vagy eladni.

Országos szinten olyan területfejlesztési célok és források javíthatnának a jelenlegi helyzeten, amelyek a hátrányosabb helyzetű településeket és régiókat segítik – azt, hogy a szolgáltatások és munkalehetőségek mindenhol egyformán elérhetők legyenek.

Források

A Város Mindenkié (2015): Kilakoltatási hullám Józsefvárosban: az önkormányzat elüldözi a szegénységben élőket. avarosmindenkie.blog.hu, október 7.

Beluszky Pál (1977): Krasznokvajda – egy alsófokú központ (?) gondjai a Csereháton. Földrajzi Értesítő, 36 (3–4), 349–385.

Csatári Bálint, Farkas Jenő Zsolt, Kovács András Donát (2016): Egy alföldi tanyás mezőváros terének dinamikus változásai Kecskemét példáján. In: Kókai Sándor (szerk.): A változó világ XXI. századi kihívásai: tanulmánykötet Prof. Dr. Hanusz Árpád egyetemi tanár 70. születésnapja tiszteletére. Nyíregyházi Egyetem Turizmus és Földrajztudományi Intézet, Nyíregyháza, 89–111.

Czirfusz, Márton, Horváth, Vera, Jelinek, Csaba, Pósfai, Zsuzsanna, Szabó, Linda (2015): Gentrification and Rescaling Urban Governance in Budapest-Józsefváros. Intersections: East European Journal of Society and Politics, 1 (4), 55–77.

Danielovics Miklós (2016): Jegespuszta: önkényes házfoglalók vidéke lett a virágzó gazdaságból. kemma.hu, december 31.

Dóra Ilona (2018): Gyermekes családok lakásviszonyai. In: Miben élünk? A 2015. évi lakásfelmérés részletes eredményei. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 44–66.

F. Körner Zsuzsa (2003): A telepszerű építkezések története Magyarországon 1870 és 1945 között. Építés- Építészettudomány, 31 (1–2), 105–132.

Falusy Zsigmond (2016): Présházblues – Gazdasági menekültek Pilisen. Magyar Nemzet Online, május 22.

Hegedüs József (2001): Lakásmobilitás a magyar lakásrendszerben. Statisztikai Szemle, 79 (12), 934–954.

Hegedüs József, Horváth Vera, Kovács Vera (2015): Budapest XXI. kerület Csepel szociológiai vizsgálata. Városkutatás Kft., Budapest.

Hegedüs József, Somogyi Eszter (2018): A lakások megfizethetősége és a társadalmi egyenlőtlenségek – a KSH 2015-ös lakásfelvétele alapján. In: Miben élünk? A 2015. évi lakásfelmérés részletes eredményei. Központi Statisztikai Hivatal.

Jelinek, Csaba (2010): The Phenomena of Displacement and Relocation During the Process of Gentrification in Budapest. Studia Universitatis Babes-Bolyai-Sociologia Sociologia, 55 (2), 105–116.

Jelinek Csaba (2011): State-led gentrification and relocation in Budapest: Vacating a house in Ferencváros. MA thesis, Central European University, Department of Sociology and Social Anthropology.

Kálmán Attila, Jelinek Csaba (2017): „Időzített bombaként ketyeg alattunk, hogy nincs állami lakáspolitika.” 24.hu, december 27.

Konrád György, Szelényi Iván (1969): Az új lakótelepek szociológiai problémái. Akadémiai Kiadó Budapest.

Kovács Zoltán, Szirmai Viktória (2006): Városrehabilitációs beavatkozások és a térbeli társadalmi kirekesztés: A társadalmilag fenntartható városfejlődés budapesti lehetőségei. Tér és Társadalom, 20 (1), 1–19.

Kovai Cecília (2016): Önellátó függőség. A közfoglalkoztatás társadalmi beágyazottsága egy Tolna megyei faluban. In: Kovács Katalin (szerk.): Földből élők: Polarizáció a magyar vidéken. Argumentum Kiadó, Budapest, 180–196.

Kőszeghy Lea (2017): Sérülékeny háztartások a magyar magánbérlakásszektorban. In: Kováts Bence (szerk.): Egy megfizethetőbb bérlakásszektor felé. Habitat for Humanity Magyarország, Budapest, 28–37.

KSH (2013a): 2011. évi népszámlálás. – 4. Demográfiai adatok. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2013b): 2011. évi népszámlálás. – 6. Lakások és lakóik. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2014): 2011. évi népszámlálás. – 12. Lakásviszonyok. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2017a). Értékesített használt lakások száma és átlagos ára (2007–2017). Tájékoztatási adatbázis, lakáspiaci árak – egyedi adatigénylés.KSH (2017b): Mikrocenzus 2016. – 3. Demográfiai adatok. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2018a): Népszámlálás 2011. – Módszertani megjegyzések, fogalmak. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2018b): Mikrocenzus 2016. – 7. Lakáskörülmények. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2018c): Fenntartott önkormányzati lakásbérlemények száma, 2008–2016. TeIR: T-STAR, BP-STAR. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

Mező Barna (2013): Párhuzamos társadalmak – Szegregációs és integrációs folyamatok Hajdúböszörményben. PhD értekezés. Debreceni Egyetem, Kerpely Kálmán Növénytermesztési, Kertészeti és Regionális Tudományok Doktori Iskola, Debrecen.

MNB (2018): Lakáspiaci jelentés –2018 május. Magyar Nemzeti Bank, Budapest.

Nagy Gábor, Dudás Gábor, Bodnár Gábor (2016): „Megfogyva bár…” Egy tanyafelmérés tanulságai Békés megyében. Tér és Társadalom, 30 (1), 93–111.

Neuberger Eszter (2015): Vagyonokért bérelnek fakunyhókat a számozott utcai szegények. abcug.hu, december 14.

Neuberger Eszter (2018): Ha nem figyelnek, nagyon megszívathatják a Hős utcai telep lakóit. abcug.hu, február 3.

Palkó István (2018): Magasabb CSOK-ot akarsz? Ide kell költöznöd. Portfolio.hu, július 24.

Szalai Anna (2018): Zártkert-Magyarország. Nyomornegyedek a magyar városok körül. Magyar Narancs, 18.

Szeitl Blanka, Vigvári András (szerk.) (2016): Pillanatképek a Hős utcából. ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium, Budapest.

Timár Judit (2016): A falusiak államhoz való viszonyának megjelenítése eltérő szemléletű földrajzi kutatásokban. In: Sikos T. Tamás, Tiner Tibor (szerk.): Tájak, régiók, települések térben és időben: tanulmánykötet Beluszky Pál 80. születésnapjára. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 429–438.

Timár Judit, Nagy Erika (2007): A középvárosi dzsentrifikáció és társadalmi hatásai a posztszocialista Magyarországon. In: Enyedi György (szerk.): A történelmi városközpontok átalakulásának társadalmi hatásai. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 293–317.

Vigvári András (2015): Vissza a tanyákra – egy cigány család újrakezdési esélyi a szabolcsi pusztai világban. In: Virág Tünde (szerk.): Törésvonalak: Szegénység és etnicitás vidéki terekben. Argumentum Kiadó, Budapest, 211–228.

Vigvári András (2017): Hős utca: nem a lakóközösségen, hanem a hatalmon kéne számon kérni a kialakult helyzetet. merce.hu, október 27.

Virág Tünde (2017): A cigányfalu mint jelenség és értelmezési keret. Replika, 104, 45–62.