“Kézben hoztuk el, lábon vittük haza” – mesélte Tündi kisfiáról, aki egyéves volt, amikor a háború kitörése óta először látogattak haza a dédnagymamájához. A kisfiú akkor még csak képekről ismerte őt. Ahogy Tündi meséli: “dédi nem ért a kamerás telefonokhoz, de nagyon szereti a dédunokáit, ezért igyekszünk néha hazamenni hozzá”.
Tündiék előszobájának minden ablakában orchidea ül, melegség árad szét otthonukban. Látszik, hogy gondoskodnak róla. Két házat hagytak hátra Ukrajnában: az egyikben anyósáék éltek, a másikban pedig ő a férjével és a gyerekekkel. Régi otthonukat férje, Ricsárd kapta a szüleitől 18. születésnapjára. A ház akkor még csupa rom volt, ezért földig kellett rombolni, mielőtt saját kezűleg újraépítették az alapoktól.
Mielőtt elhagyták Kárpátalját, Tiszaújlakon éltek a magyar-ukrán határnál. Tündi – bár cukrász oklevele volt – büfésként dolgozott, máskor felszolgált. Ricsárd már akkor is Magyarországra járt dolgozni, de kisbabájuk születése után otthon maradt a családjával. Lányuk, Barbara akkor harmadik osztályos volt.
“Féltettem a férjemet, hogy el ne vigyék katonának. Kértem, hogy menjen át Magyarországra, de nem akart otthagyni minket. Végül 2022. február 24-én este 10-kor együtt átléptük a határt” – emlékezett vissza Tündi.
“Később még visszamentünk összepakolni néhány dolgot, mert szinte semmit nem hoztunk magunkkal. A sziréna nagyon hangos volt, a kislányom nagyon félt, folyamatosan remegett.”
A család először Tündi nagynénjénél kapott menedéket a határmenti Tunyogmatolcson. Ricsárd a Magyarország másik határán fekvő Esztergomban talált munkát egy építkezésen. Előre ment, hogy otthont is találjon a családjának, hiszen kisbabával mégse mehettek munkásszállóra.
“Ricsárd főnöke 1-2 hét alatt segített találni egy kis helyet, ahová mehettünk, a testvérem családjával együtt. Régen talán valamilyen vár vagy kastély udvara lehetett, nagyon romos, régi kis épület volt. Kaptunk festéket és eszközöket, hogy tegyük rendbe. Ott laktunk kilencen, 3 hónapig” – emlékezett vissza Tündi.
Ricsárddal nem bántak jól az építkezésen, ezért, amikor volt osztálytársa, Edu Biatorbágyra hívta őt lakni és dolgozni, odaköltöztek. Így Tündiék egy évig társbérlők lettek a házban, ahol Eduék éltek. A felső szintet kapták meg: 12 négyzetmétert havi 80.000 Ft plusz rezsiért.
A két férfi eljárt dolgozni, alkalmi munkákból tartották fenn családjukat. Egyszer a szembe szomszéd üres telkére is mentek kivágni egy dőlni látszó fát. Mivel a ház üresen állt, Ricsárd megkérdezte a tulajdonost, Gábort, kiadnák-e nekik. A telek teljesen elhagyatott volt, ezért megállapodtak: ha rendbe rakják a kertet és a házat, egy évig ingyen lakhatnak ott.
“Minden gazos volt, a bokrok összenőttek, a ház fala belülről graffitis, koszos volt. Kifestettük a falakat , rendbe raktuk az udvart, kitakarítottunk, azóta itt élünk. Gáborék nagyon rendesek, a klímát is beszerelték, hogy ne kelljen drága tűzifával fűteni, de nem várhatunk el tőlük mindent…
…amikor elromlott a mosógép, saját pénzből vettünk használtat. A mikró sem jó, de nem tehetem meg, hogy újat kérek tőlük. A szervezetektől sem kértünk semmit, mert azt gondoltam, biztos van, aki nálunk jobban rászorul. Nem akartam elvenni senki elől a lehetőséget. Úgy gondolom, amennyit tudsz, annyit segíts magadon.”
Tündiék nagyon hálásak Gáboréknak és a segélyszervezeteknek. A Vöröskereszt szociális munkása, Éva néni kíséri őket útjukon, gyakran kapnak tisztálkodási szereket. A Vöröskereszttel való együttműködésünknek köszönhetően tőlünk, a Habitattól porszívót és mikrót kaptak.
“Igyekszünk meghálálni a segítséget. Nemrég hazamentünk, el kellett hoznunk néhány Ukrajnában maradt papírt. Hoztunk Gáboréknak egy kis ukrán édességet. Nem sok minden ez a kis édesség, nem egy albérlet ára, de valamivel szeretnénk megköszönni a jó szándékukat” – osztotta meg velük Tündi.
Új életet építenek a gyerekekért
Ricsárd szülei is Tündiékkel élnek. A férfiak az új helyen is alkalmi munkákból tartják fenn a családot. A főnökük rendes, mindig talál nekik valamit, amin dolgozhatnak. Tündi kisfia most kétéves, nemrég kezdte a bölcsit, így már ő is elkezdhetett dolgozni. Egy pékségben talált is munkát.
Úgy tűnik, lassan minden helyreáll. A gyerekek mostanra beilleszkedtek az új közösségbe. A kis Ricsárdkának nem volt nehéz dolga: élénk, csupaszív, közvetlen kisfiú, aki még kisbabaként érkezett Biatorbágyra.
“Mikor mondom neki, hogy megyünk haza, nem érti, mert neki itt az otthona. Kézben hoztuk el, és a lábán vittük haza. A kislányomnak, Barbarának nehezebb volt.”
Barbara 10 éves, a negyedik osztályt már Biatorbágyon kezdte. Amikor Esztergomban éltek, 3 hónapot járt magyar iskolába kedves, támogató tanárokkal, barátságos gyerekekkel – a barátnőivel a mai napig tartják a kapcsolatot. A biatorbágyi iskolában azonban Barbara sok kihívással szembesült.
“Majdnem egy éven át sírva ment iskolába, a tanárnője nem volt túl elfogadó. Otthon ukránul tanult írni és olvasni, ezeket Esztergomban 3 hónap alatt mind újratanulta magyarul” – büszkélkedett Tündi. Barbarának azóta sikerült beilleszkednie, kapott egy támogatóbb osztályfőnököt, és a gyerekekkel is jól kijön.
Bár hiányzik nekik két ukrajnai házuk, amíg tehetik, Tündiék és Ricsárd szülei – főleg a gyerekek miatt – szeretnének maradni, hiszen az életük már itt van.
“Ha vége lenne a háborúnak és hazamennénk, a férjemet besoroznák kényszermunkára, mert újra kell építeni az országot. Anyósomék otthon nem találnának munkát, itt van esélyük. A lányomnak is jobb itt: otthon nincs jövője a tanulásból, de itt lehet. Arra ösztönzöm, hogy tanuljon nyelveket, és több akarjon lenni, mint a szülei. És ő tanul is. Szeretném, ha többet érne el az életben, mint amennyit nekünk sikerült.”