ÉVES JELENTÉS A LAKHATÁSI SZEGÉNYSÉGRŐL 2018
A magánbérleti piac alsó szegmense
Ámon Kata, Balogi Anna
Tartalomjegyzék
Helyzetkép
A Habitat for Humanity Magyarország korábbi lakhatási jelentéseiben és Feketelakás-kampányában is beszámolt az albérletárak növekedéséről. Ebben a fejezetben azoknak az alacsony jövedelmű csoportoknak a lakáskörülményeivel foglalkozunk, akik nem rendelkeznek saját tulajdonú ingatlannal. Ők a magánbérleti piacon bérelnek lakást (formális, azaz szerződéses, illetve informális úton); magánlakásokban, panziókban vagy munkásszállókban bérelnek szobát vagy ágyat; az önkormányzattól bérelnek szociális alapon lakást; illetve a szociális ellátórendszer intézményeiben élnek (anyaotthonban, családok átmeneti otthonában, átmeneti szálláshelyen vagy éjjeli menedékhelyen).
A fejezet kiindulópontja, hogy az albérletárak növekedése, a lakáspolitika hiányosságai, illetve a magánbérleti szektor elégtelen szabályozása miatt egyre több család kényszerül olyan lakhatási alternatívákba, amelyek jogilag bizonytalanok, drágák és hosszú távon gátolják a jó minőségű és megfizethető lakhatás lehetőségét. Ezek az alternatívák sokszor láthatatlanok a többségi társadalom és a döntéshozók számára – a célunk így ennek az egyre duzzadó rétegnek és lakhatási kálváriájuknak a reflektorfénybe állítása.
A fejezet fő tanulsága az, hogy az albérletárak növekedése jóval nagyobb arányú annál, mint amilyen arányban a legalsó jövedelmi tized jövedelme növekedett az elmúlt években (mára az átlagos albérletárak meghaladják egy alsó jövedelmi tizedbe tartozó háztartás átlagos jövedelmét). Ráadásul ahhoz képest, hogy a legalacsonyabb jövedelmű háztartásokra mennyivel nagyobb terhet ró anyagilag a magánbérlet, mégis ugyanakkora arányban kényszerülnek ezt a lakhatási formát igénybe venni, mint azok, akik átlagos vagy magasabb jövedelemmel rendelkeznek. Ezen kívül a formális albérletek elérhető száma is jóval alacsonyabb annál, mint amire igény lenne.
Ezek eredményeképpen létrejött a magánbérleteknek egy olyan alsó szegmense, mely kifejezetten azoknak a legalacsonyabb jövedelmű csoportoknak nyújt rossz minőségű és kizsákmányoló lakhatási lehetőséget, akik a magánbérleti piac elfogadhatóbb minőségű lakásaiból kiszorulnak.
Ezt a lakhatási formát a fejezetben uzsoraalbérletnek nevezzük, mivel a rossz lakáskörülményekhez képest aránytalanul magas árat kérnek a lakhatásért. Emellett sokan még ezekből a kizsákmányoló jellegű lakhatási lehetőségekből is kiszorulnak, és olyan intézményekben élnek tartósan, amelyek alapvetően átmeneti szállások (például munkásszállók vagy a szociális ellátórendszer intézményei – családok átmeneti otthona, átmeneti szálló stb.).
Mivel ezeket a jelenségeket nehéz statisztikai módszerekkel megragadni, a számadatokat kiegészítettük érintettekkel és a folyamatokat jól ismerő szakemberekkel készített interjúkkal. Az ezekből származó információkat a szövegben jelezzük. Az egyik fókuszcsoportos interjún, amelyet budapesti családok átmeneti otthonainak vezetőivel és munkatársaival készítettünk, a résztvevők azt hangsúlyozták, hogy a szociális bérlakásállomány csökkenése, a szociális ellátásból kivezető utak hiánya és a magas albérletárak miatt előfordul, hogy egy családban több generáció is családok átmeneti otthonaiban éli az életét úgy, hogy soha nem volt még tartósan és önállóan fenntartott lakhatása. A szociális ellátórendszer szálláshelyeire bekerülők jellemzően később sem képesek hosszú távon albérletet megfizetni, hanem az intézményekből kikerülve szívességi lakhatásként rokonokhoz költöznek, majd onnan visszajutnak az intézményekbe.
Tehát a szociális ellátórendszer otthonai, amelyeket az intenzív szociális munkát igénylő ügyfeleknek hoztak létre, most azoknak is átmeneti szálláshelyül szolgálnak, akiknek intenzív szociális munkára nem lenne szükségük, de nem tudnak a magánbérleti piacon szállást bérelni.
Ez nemcsak az alulfinanszírozott szociális ellátórendszerre helyez növekvő nyomást, hanem a lakhatási problémákat anyagilag és szociálisan nem kezeli hatékonyan, valamint elrejti azt a tényt, hogy alapvetően a bérleti szektor megfizethetőségével van a gond.
Fontos kiemelni, hogy 2017-ben nem létezett olyan országos program, amellyel a kormány kifejezetten a piaci lakásbérleti díjterheket csökkentené vagy azok emelkedését szabályozná.
Az albérletek alsó szegmenseibe szorulók és az abból kiszorulók számára csak az egyre csökkenő számú, szociális alapon kiadott önkormányzati bérlakás lenne anyagilag elérhető – de az önkormányzatok lakáselosztási szempontjai, illetve a szinte általánosan kirótt magas felújítási kötelezettség miatt ezekhez a lakásokhoz ritkán jutnak hozzá rászoruló háztartások.
A jelenlegi rendszerben e háztartások másik lehetősége az önkormányzatok által nyújtott, nagyon alacsony összegű lakásfenntartási támogatás lenne (a települési támogatás rendszeréről lásd az előző fejezetet). A hozzáférés feltételei azonban önkormányzatonként változnak, törvényi kötelezettsége pedig nincs az önkormányzatoknak arra, hogy ezt a támogatási formát elérhetővé tegyék minden rászorulónak. Az állam tehát a legalacsonyabb jövedelműek lakhatását elsősorban a szociális ellátórendszer intézményein keresztül segíti átmeneti jelleggel. Egy olyan ellátórendszerrel, amely alapvetően teljesen más célból, krízishelyzetek átmeneti kezelésére jött létre.
A kormány 2018-tól további támogatási formákat is bevezetett: ilyen a Munkaerőpiacért és Képzésért Felelős Államtitkárság munkásszálló-építést támogató pályázata és a munkáltatóknak a munkavállalók albérlet-támogatására nyújtott adókedvezmény (utóbbi adómentessége 2019-től megszűnik). Vélhetően ezek a beavatkozások sem tudják kezelni azt a több tízezer embert fenyegető problémát, amelyet a fejezet további részében részletezünk, hiszen a beavatkozások elsősorban a munkaadók érdekeire reagálnak, figyelmen kívül hagyva például a formális munkaerőpiacról kiszoruló munkavállalókat.
A fejezet további részében először az albérletárak változásáról és ennek következményeiről írunk az alacsony jövedelmű háztartásokra nézve, majd áttekintjük, hogy a formális albérleti piacról kiszorulók hogyan tudják megoldani a lakhatásukat. Először a piaci megoldásokról lesz szó: az uzsoraalbérletekről és a piaci munkásszállókról. Ez egy folyamatosan duzzadó szegmens, hiszen egyre több vállalkozó ismeri fel széles rétegek megoldatlan lakhatási helyzetének piaci rését. Ezek után a szociális ellátórendszerben elérhető intézményes lakhatási formákról írunk. Végül bemutatjuk, hogy az alacsony jövedelmű háztartások hogyan „keringenek” a fent elemzett lakhatási megoldások között anélkül, hogy valójában lenne lehetőségük stabil, önálló lakhatásba jutni.
Az albérletárak növekedése és a legalacsonyabb jövedelmű társadalmi csoportok
Az albérletárak 2010 és 2016 között bizonyos kategóriákban szinte kétszeresére (országos átlagban 75%-kal) nőttek a Jófogás.hu adatai szerint: az átlagos albérletár 2010-ben 1248 Ft/m² volt, 2016-ben viszont már 2183 Ft/m². Az árak emelkedése pedig azóta sem állt meg (Jófogás 2018). A kisebb lakások átlagára még magasabb, ezért míg 2010-ben egy 30 m²-es garzonlakást 45 870 Ft-ért lehetett kibérelni, ma már átlagosan majdnem 85 ezer forintba kerül ugyanaz.
Eközben a legalsó jövedelmi tized (a népesség legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 10%-a) háztartásainak átlagjövedelme nem növekedett ekkora mértékben. A legalsó jövedelmi tizedben az egy főre jutó éves átlagjövedelem a KSH adatai alapján 2010-ben 301 553 Ft volt (vagyis havonta alig több mint 25 000 Ft), 2016-ban pedig 335 949 Ft (vagyis nagyjából havonta 28 000 Ft) (KSH 2018a). Ez 11,4%-os jövedelemnövekedést jelent, miközben az átlagos albérletárak ebben az időszakban, 2010 és 2016 között 75%-kal nőttek.
Ha egy alsó tizedbe tartozó, átlagjövedelemmel (97 251 Ft) rendelkező háztartás 2010-ben kibérelt egy 50 m²-es lakást (melynek átlagos ára havi 58 600 Ft volt), akkor a jövedelme 60%-át költötte lakásbérletre. 2016-ban pedig már többe (113%) került volna egy ekkora lakás bérleti díja, mint egy alsó jövedelmi tizedbe tartozó háztartás átlagos havi jövedelme (ami ekkor 86 787 Ft volt, vagyis az alsó tized háztartásainak jövedelmi helyzete számszerűen romlott az elmúlt években – KSH 2018a). Ehhez az összeghez hozzá kell adni az egyéb lakhatási költségeket is, például a közüzemi díjakat.
Ez nyilvánvalóan lehetetlen mértékű terhelés lenne, és jól mutatja, hogy a szegény háztartások miért szorulnak ki az albérleti piac rossz minőségű, rossz elhelyezkedésű szegmenseibe, vagy tolódnak informális lakhatási megoldások felé. A fenti albérletárak az országos átlagot jelzik, ami azt jelenti, hogy a legkeresettebb albérleti piacokon (például Budapesten) ennél sokkal magasabb árak is lehetnek.
Annak ellenére, hogy hatalmas terhet jelent a magánbérlet az alacsony jövedelmű háztartásoknak, mégis hasonló arányban élnek albérletben, mint az átlagos és magasabb jövedelműek.
A KSH 2017-es adatai alapján a legalsó három jövedelmi tized 5,4%-a bérel magánlakást piaci áron, a legmagasabb három jövedelmi tizednél ez az arány 6,1%, az átlagos jövedelemmel rendelkezőknél pedig 5,2% (KSH 2018b). Bár ezek az eltérések nem nagyok, de az alacsony jövedelműekre jóval nagyobb anyagi terhet ró a magánbérlet, jövedelmi helyzetükhöz képest nagy arányban kényszerülnek albérletbe.
A KSH adatai alapján 2011-ben a legalacsonyabb három jövedelmi tizednek még csak 3,5%-a bérelt lakást a magánbérleti piacon. Akkor a lakástulajdonnal, haszonélvezeti joggal nem rendelkező háztartások még nagyobb arányban éltek nem piaci árú bérelt lakásban: míg 2011-ben a három alacsony jövedelmi tized 3,4%-a piaci albérletben élt, 6,5%-a nem piaciban. Ez az arány 2017-re eltolódott: a háztartások 5,4%-a él piaci áron bérelt lakásban, és 5,8%-a nem piaci áron bérelt lakásban – ami a szociális bérlakásállomány csökkenését jelzi. A három legalsó jövedelmi tized 84%-a élt saját tulajdonú lakásban 2011-ben, 2017-ben viszont csak 81,3%, miközben a teljes népesség 85,2%-a él saját tulajdonú lakásban (KSH 2018b).
Nemcsak arról van szó tehát, hogy az alacsony jövedelműek relatíve sokan vannak a bérleti piacon, hanem arról is, hogy közülük az elmúlt évekhez képest kevesebben rendelkeznek saját tulajdonú lakással és kevesebb háztartásnak van hozzáférése nem piaci árú lakásbérlethez (azaz elsősorban önkormányzati bérlakáshoz). Ezeket a háztartásokat jelenleg az önkormányzatok helyett a kifejezetten a legszegényebbeket célzó, kizsákmányoló vagy szálló jellegű lakhatást nyújtó piaci szereplők, saját rokoni hálózatuk vagy a szociális ellátórendszer látja el szállással. Összességében tehát növekvőben van a formális piaci magánbérletek és az önkormányzati bérletek közötti/alatti „szürkezóna”, ahol sokszor méltatlan és az állam szempontjából nem hatékony módon születnek válaszok a szegényebb háztartások egyre súlyosabb lakhatási problémáira.
Az alábbi ábrán összegyűjtöttük, hogy milyen lakhatási formák elérhetőek azon háztartások számára, akik kiszorulnak a formális albérleti piacról. Ezeknek a megoldásoknak egy része piaci intézményi lakhatási formát jelent, másik részük pedig a szociális ellátórendszer része.
A szegényeket megcélzó lakás- vagy szobabérlet: uzsoraalbérletek és munkásszállók
Uzsoraalbérlet
Uzsoraalbérletnek nevezzük azt a lakhatási formát, amikor rossz minőségű lakást vagy szobát adnak ki magas bérleti díjért, szerződés és/vagy alternatív szálláslehetőség híján pedig a bérlők kiszolgáltatott helyzetben vannak. Jellemzően olyan, egyébként jövedelemmel rendelkező egyének és családok veszik igénybe az uzsoraalbérletet, akik kiszorulnak a szociális bérlakásszektorból és a piaci albérletekből. Az uzsoraalbérletbe kerülés anyagi okokból és/vagy az adott élethelyzetből ered, például gyerekes családok kaució és kellő jövedelem mellett sem jutnak kiadó lakáshoz vagy szobához.
Az ismert budapesti uzsoraalbérletekben a szobabérleti díj körülbelül egy piaci alapú bérleti díjnak felel meg vagy valamivel alacsonyabb annál (A Város Mindenkié 2016, Schultz 2015). A szociális bérlakások bérleti díjának sokszorosát kérik el, hiszen szociális bérlakáshoz jutni szinte lehetetlen. Az egyik, korábban uzsoraalbérletben lakó interjúalanyunk elmondása szerint a fővárosban például 2017-ben egy 4 m²-es szobáért havi 55 ezer forintot kellett fizetni, a nagyobb szobákért akár 80 ezret is elkértek. Bár a bérleti díj tartalmazza a rezsit, olyan eset is előfordult, amikor valamilyen közüzemi szolgáltatást huzamosabb időre kikapcsoltak, és a bérlők áram vagy gáz nélkül maradtak. Budapesten kívül élő interjúalanyaink mondták el, hogy egy vidéki városban 2016-ban egy 15 m²-es szükséglakásért 25 ezer Ft-ot, egy 10 m²-es fáskamráért 15 ezer forintot kért el havonta a tulajdonos. Ugyanitt a tulajdonos, bár az önkormányzatnál és a szolgáltatóknál képviselte a lakók érdekeit, a rászorultsági alapon járó tüzelőanyag-utalvány egy részét elvette bérlőitől.
A bérleti díjat a tulajdonos vagy egy megbízottja szedi be, a fizetéssel nem lehet késni. Késés esetén a fizikai bántalmazás kilátásba helyezésével fenyegetik a bérlőket, nemfizetés esetén azonnali a kilakoltatás.
Az uzsoraalbérlet azért tűnhet vonzó lehetőségnek, mert azonnal be lehet költözni (van, ahol kaució nélkül is), a főbérlő pedig nem támaszt különleges feltételeket (például gyerekkel is be lehet költözni). A szobák vagy lakások alacsony minőségűek (bár a szociális bérlakások között is található ilyen minőségű lakás), gyakran nagyon kicsi alapterülettel rendelkeznek, egymásból vannak leválasztva, esetleg ablak nélküliek. Egy 5-10 m²-es szobában egy egész család is lakhat. A fürdőszoba és a konyha közös használatúak.
Forrás: vs.hu
Az uzsorás főbérlő a legtöbb esetben vagy nem köt szerződést a bérlővel, vagy aláírás után azt azonnal elveszi, azaz nem marad írásos nyoma a megállapodásnak: a bérlő jogait nem védi semmi, a bérlet szerződés hiányában a lakástörvény és a polgári törvénykönyv hatályán kívül marad. Vitás esetben a bérlő nem tudja bizonyítani, hogy valóban bérlő-e vagy önkényes lakásfoglaló. A főbérlő természetesen nem jelenti be a lakókat a címre, így a gyerekek sem jogosultak a körzetes intézményekbe járni.
Munkásszállók
A munkásszállók eredeti célcsoportjukat tekintve olyan egyedülálló munkavállalóknak kínálnak átmenetileg szállást, akik nem az eredeti lakóhelyükön végeznek munkát. Ezek a szállások jellemzően piaci alapon működnek, de vannak olyan szociális ellátást végző intézmények is, mint például a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI), amelyek működtetnek ilyen szálláshelyeket.
A kormány a munkaerő-mobilitás elősegítésére többször (legutóbb 2018 januárjában 5 milliárd forint értékben) hirdetett pályázatot önkormányzatok és társulásaik számára minimum 80 fős munkásszállók létesítésére olyan térségekben, ahol nincs elegendő szálláshely. Ezeken kívül interjúalanyaink szerint piaci alapon is egyre több hasonló szálláshely létesül, különösen az elmúlt években tapasztalható munkaerőhiány miatt.
A budapesti családok átmeneti otthonainak vezetőivel és munkatársaival folytatott fókuszcsoportos interjúnkban elhangzott, hogy a munkásszállókat kényszerből nemcsak munkavállalók, hanem albérletekből kiszoruló háztartások is igénybe vehetik. Bár a legtöbb munkásszállóban nem szállásolnak el kiskorúakat, vannak olyan intézmények, ahova családdal is be lehet költözni. Ez nemcsak azért problémás, mert ezek a szálláshelyek alapvetően átmeneti szállásokként működnek, hanem azért is, mert a körülmények – például a szállás minősége vagy az ott élők viselkedése – nem biztosít megfelelő lakókörnyezetet gyerekes családoknak.
Sokan azért kényszerülnek munkásszállóba, mert bizonyos esetekben olcsóbbak a piaci árú albérleteknél.
Forrás: booking.com
Az interneten meghirdetett munkásszállók elérhető árlistája alapján elhelyezkedéstől és ágyszámtól függően egy munkásszállós férőhely ára 1500 Ft/fő/éjszaka és 3500 Ft/fő/éjszaka között mozog. Ez egy hónapban körülbelül 45 ezer és 105 ezer forint közötti bérleti díjat jelent személyenként. Bár az uzsoraalbérlethez hasonlóan a munkásszállók árai sem alacsonyak a nyújtott szolgáltatáshoz képest, viszont elérhető lakhatási formát kínálnak azoknak, akik nem tudnak lakást bérelni, nem jutnak be vagy nem akarnak bekerülni a szociális ellátórendszerbe. A szociális ellátást nyújtó intézmények munkásszállói kivezető utat jelenthetnek azoknak, akik a családok átmeneti otthonából lakásbérletbe nem tudnak költözni, de egy alacsonyabb árú munkásszállói szobát ki tudnak fizetni.
Az albérletek alsó szegmenseiből kiszorulók a szociális ellátórendszerben
A szociális ellátórendszer különböző szállásadó intézményeket biztosít a rászoruló egyének és családok számára. Az alábbi táblázat bemutatja, hogy országos szinten hány férőhely található az intézményekben.
A szociális ellátórendszer intézményeinek férőhelyszámai (2018. június)
Éjjeli menedékhely | Hajléktalan személyek átmeneti szállása | Hajléktalan személyek rehabilitációs intézménye és hajléktalanok otthona | Családok átmeneti otthona | Összes maximális férőhely | |||||
Állandó férőhelyszám | Időszakos férőhelyszám | Állandó férőhelyszám | Időszakos férőhelyszám | Állandó férőhelyszám | Állandó férőhelyszám | Állandó férőhelyszám | |||
4 299 | 1 377 | 5 549 | 277 | 664 | 4 081 | 16 247 | |||
Forrás: Fehér, Teller 2018.
A Február Harmadika Munkacsoport minden év február 3-án felméri az ebben az időpillanatban hajléktalanellátó intézményekben és közterületen élő hajléktalan emberek számát és életkörülményeit. A munkacsoport becslése szerint a téli időszakban kb. 10 ezer ember tartózkodik valamilyen szálláson, további legalább 4 ezren közterületen alszanak. A legfrissebb, 2018-as felmérés szerint a szociális segítők véleménye alapján a közel 9000 hajléktalan élethelyzetben lévő válaszadó 27%-a képes lenne teljesen önálló életvitelre, hajléktalanságuk megfizethető lakhatás, lakhatási támogatás biztosításával megszüntethető lenne. További 52% kisebb vagy intenzívebb segítői jelenlét mellett képes lenne önálló lakhatásban élni.
Mindössze 16%-nak, kb. 2300 főnek van szüksége a jelenlegi, szociális támogatást is nyújtó bentlakásos intézménytípusokra. 5% kifejezetten ápolást és gondozást biztosító bentlakásos intézményi ellátásra szorul (Menhely Alapítvány 2018).
A Február Harmadika Munkacsoport 2018-as felmérése arra is rámutat, milyen nehéz a visszatérés a hajléktalanellátásból az önálló lakásba. A felmérésből az derül ki, hogy a válaszadó hajléktalan emberek 43,8%-a a 2000-es években vagy azelőtt lakott utoljára hosszabb ideig lakásban, 22,4%-uk 2010–2016 között és csak 33,9%-uk 2016-ban vagy azután. A válaszadók többsége több mint öt éve vált hajléktalanná: 18,9%-uk hat–kilenc éve, 42,4%-uk már több mint tíz éve. Mivel a válaszadók 79%-a ha segítői jelenlét mellett is, de képes lenne önálló életvitelre, nem indokolt, hogy döntő többségük hosszú évekig a hajléktalanellátó intézményekben kényszerüljön élni lakások helyett.
A gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy „az otthontalanná vált szülő kérelmére a családok átmeneti otthonában együttesen helyezhető el a gyermek és szülője, valamint legfeljebb 21. életévének betöltéséig a gyermek nagykorú testvére, ha az elhelyezés hiányában lakhatásuk nem lenne biztosított, és a gyermeket emiatt el kellene választani szülőjétől, családjától.” A családok átmeneti otthonai a lakhatási és/vagy életvezetési, kapcsolati krízisben lévő családok ellátását végzik; a jelentés készítésekor országos szinten 4081 férőhellyel rendelkeztek. A legtöbb intézményben megalakulása óta ugyanannyi férőhellyel található, a külső férőhelyek létrehozásának lehetősége (ami többlépcsős lakhatási szolgáltatást biztosítana) csak 2018. január 1-étől nyílt meg, ám ezzel az intézményi sajátosságok miatt csak nagyon kevés intézmény tud élni.
A családok átmeneti otthonainak intézményvezetőivel és munkatársaival tartott fókuszcsoportos interjú alapján jelenleg egy férőhelyre 3-5-szörös túljelentkezés van. A jelentkezők száma jelentősen megugrott a 2008-as válságot követően, illetve 2013–14-ben az albérletárak hirtelen növekedése miatt.
A hatalmas leterheltséget leginkább az országos befogadású intézmények érzik. Az ellátók számára nemcsak a jelentkezők száma jelent kihívást, hanem az is, hogy a családok egyre összetettebb problémákkal fordulnak hozzájuk, egyre több a krízishelyzet – így nehéz kiválasztani, hogy melyik család szorul rá leginkább a felszabaduló férőhelyekre. A családok tipikusan lakhatási és életvezetési nehézségek miatt kerülnek az intézménybe. Bántalmazás esetén szükséges, hogy a család 24 órás felügyelet mellett intézményben legyen (a bántalmazótól való eltávolítás érdekében). Ha erre nincs szükség, akkor a család minden tagja számára kártékony az intézményben töltött idő, mert gyengíti a korábban használt megküzdési stratégiákat. Ezekben az esetekben elegendő lenne szociális alapú önálló lakhatás mellett megfelelő segítséget nyújtani a családoknak.
Az albérleti szegmensen belül tapasztalható bizonytalanság az uzsoralakásokon és a munkásszállókon túl a családok átmeneti otthonaiban csapódik le. Egyre gyakrabban jelennek meg olyan jelentkezők, akik akár ki is tudnának fizetni egy piaci albérletet, de gyerekeik vagy származásuk miatt esélyük sincs bekerülni egy piaci albérletbe.
Sok főbérlő a hirdetésbe is belefoglalja, hogy gyerekes családok számára nem adja ki az ingatlant. Szintén jellemző, hogy jogi garanciák hiányában a főbérlők egyik napról a másikra tesznek ki családokat az albérletekből. A családok átmeneti otthonaiba viszonylag újonnan jelentkező csoport a szociális bérlakásokban, saját vagy szívességi lakhatásban élő olyan családok, akik sok más rokonnal élnek együtt rendkívül zsúfolt (akár 15–20 fő egyszobás lakásban) és rossz minőségű, alacsony komfortfokozatú lakásokban. A fővárosi intézmények jelentkezői között jelentős azok csoportja is, akik vidékről (főleg rokonoknál lakás után, albérlet vagy akár saját ház hátrahagyása után) költöznek a fővárosba jobb munkalehetőség reményében. Ha nem tudják fizetni az albérletet, kapcsolatok híján a családok átmeneti otthonába kénytelenek jelentkezni.
Az intézmények eltérő módon számítják a térítési díjat, de egy család általában 20–30 ezer forint közötti összeget fizet havonta, ami tartalmazza a rezsiköltségeket is. A családok átmeneti otthonai kötelező lakáscélú megtakarítást írnak elő a lakók számára annak érdekében, hogy az intézményben töltött jellemzően másfél év elteltével a család képes legyen albérletbe költözni.
A jelentősen megemelkedett albérletárak mellett azonban a lakáscélú megtakarítás legfeljebb a kaucióra és néhány havi bérleti díjra lehet elegendő. Amint ez elfogy, a család könnyen visszakerül ugyanabba a helyzetbe, ahonnan elindult, újra az ellátórendszerben köt ki.
A családok átmeneti otthonai kevés kivezető utat tudnak mutatni lakóik számára: az intézményeknek csak kis része rendelkezik kiléptető lakásokkal vagy áll együttműködésben helyi önkormányzattal, ahol a lakók előnyt élveznek szociális bérlakás kiutalásakor. Jellemzőbb, hogy a lejárt tartózkodási idő után a család másik intézménybe jelentkezik, más családtaghoz vagy ismerőshöz költözik, újabban pedig egyre többen Nyugat-Magyarországon és külföldön próbálnak szerencsét.
A szociális szakma „vándorló családoknak” nevezi azokat, akik az ellátórendszer intézményei között köröznek, már legalább kétszer másfél évig éltek családok átmeneti otthonában. A becslések szerint az ügyfelek akár 25-30%-át is kiteszik azok, akik ebbe az ördögi körbe szorultak.
Mostanra felnőttek az ő gyerekeik is, akik nem rendelkeznek önálló lakhatási tapasztalattal és mintával, és emiatt nagy valószínűséggel ugyanúgy intézménybe kerülnek majd saját családjukkal.
A legszegényebbek számára elérhető lakhatási formák – ahogyan azt az előbbiekben bemutattuk – nem egymástól elszigetelt lakhatási lehetőségek, hiszen számos család lakhatását e formák kényszerű és folyamatos váltogatása jellemzi. Ennek egy elképzelt esetét a következő „játék” segítségével mutatjuk be. Szegény család vagy egy vidéki kisvárosból – próbálj meg megfelelő lakásba jutni!
A fejezetben tárgyalt folyamatok kiindulópontja, hogy egyre többen vannak, akik nem jutnak saját tulajdonú lakáshoz, és 2010 óta az albérletárak is sokkal nagyobb mértékben emelkedtek, mint a jövedelmek. Ez az országos átlagjövedelemre is igaz, a legszegényebb családok számára pedig képtelenség egy átlagos piaci albérlet megfizetése – melynek ára a legtöbb esetben teljes havi jövedelmüket meghaladja. Ezért azok a szegény háztartások, akik kiszorulnak magántulajdonukból (vagy nem tudnak tulajdonhoz jutni), csak az albérleti piac alsó szegmenseiben vagy a szociális ellátórendszer intézményeiben tudják lakhatásukat megoldani.
Ezt a helyzetet kihasználva az albérleti piacon szaporodnak az olyan kvázi intézményes lakhatási lehetőségek, mint a munkásszállók vagy uzsoraalbérletek. A lakásbérlés nehézségeire adott másik lehetséges válasz, hogy a szegény háztartások a szociális ellátórendszerbe kerülnek be – ami minden fél szempontjából káros. Ennek eredményeként krízisellátásra létrehozott intézményekben keringenek olyan családok ezrei, akik valódi problémája csak a megfizethető bérlakások hiánya.
Javaslatok
A magánbérleti piac alsó szegmensében és az abból is kieső csoportokban az a közös, hogy egy átfogó, az alacsony jövedelmű háztartásokat célzó albérlettámogatási rendszerrel jelentősen javítható lenne élethelyzetük. Egyrészt mérsékelni kell az alacsony jövedelműek aránytalanul nagy mértékű lakhatási költségeit (Habitat for Humanity Magyarország 2018), másrészt kivezető utat kell biztosítani az önálló életvitelre képes családoknak és egyéneknek a szociális ellátórendszerből, harmadrészt pedig meg kell akadályozni, hogy méltatlan (túlzsúfolt, rossz minőségű) lakásokba kényszerüljenek háztartások.
Ezzel nemcsak az érintettek lakás- és jövedelmi helyzete javulna, de az állam is költséghatékonyabban működne (Somogyi, Hegedüs, Horváth 2015). Az állam aktív szerepvállalása nélkül nem lesznek kivezető utak a szociális ellátórendszerből; akkor sem, ha az abban ügyfélként megjelenő háztartások és egyének képesek lennének lakásba költözni.
Az állami szerepvállalás az albérletpiac szabályozása és az albérlettámogatási formák mellett jelentheti intézményi tulajdonú, nem piaci alapon kiadott lakások létesítésének támogatását (pl. szociális lakásügynökségek, lakáskezelő társaságok vagy bérlői lakásszövetkezetek), illetve szociális bérlakásépítési programot is. A helyzet romlását megállító lépés lenne, ha anyagilag és törvényileg is arra ösztönözné az állam a helyi önkormányzatokat, hogy a tulajdonukban lévő bérlakásokat ne privatizálják, ne hagyják üresen, hanem szociális alapon rászorulóknak adják ki azokat.
Szemléletváltásra van szükség a szociális szolgáltatásokban is: a szociális segítségnyújtás nem csak intézményekben lehetséges, sok ügyfélnél indokolatlan és káros az intézményi elhelyezés, a férőhelyekre költött támogatást az állam átcsatornázhatná lakhatási támogatásokba és az önálló lakhatás mellett nyújtott szociális segítés finanszírozásába.
Források
1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról.
A Város Mindenkié (2016): Bujkálnak a józsefvárosi uzsoralakás tulajdonosai. avarosmindenkie.blog.hu, január 5.
EMMI (2018): Szakmai ajánlás a Családok Átmeneti Otthona keretében megvalósuló külső férőhelyek szakmai feladatellátásához. Emberi Erőforrások Minisztériuma, Budapest.
Fehér Boróka, Teller Nóra (2018): Services for Homeless People in the European Union. Hungary. FEANTSA Observatory Research. Munkaanyag.
Habitat for Humanity Magyarország (2018): Olcsóbb, átláthatóbb, biztonságosabb bérlakáspiacot! Habitat for Humanity Magyarország, Budapest.
Hegedüs József, Horváth Vera, Somogyi Eszter (2013): A szociális lakásügynökségek – egy innovatív lakáspolitikai megoldás. Habitat for Humanity Magyarország, Városkutatás Kft., Budapest.
KSH (2018a): Az összes háztartás adatai jövedelmi tizedek (decilisek), régiók és a települések típusa szerint (2010–). Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.
KSH (2018b): Lakással kapcsolatos adatok jövedelmi tizedek (decilisek), régiók és a települések típusa szerint.
Menhely Alapítvány (2018): Gyorsjelentés a 2018. évi hajléktalan adatfelvételről. Menhely Alapítvány, Budapest.
Nemzetgazdasági Minisztérium (2018): Újra lehet pályázni munkásszállók építésére. Nemzetgazdasági Minisztérium, Budapest.
Schultz Antal (2015): 4 négyzetméteren élnek havi 40 ezerért. És telt ház van. vs.hu, november 3.
Somogyi Eszter, Hegedüs József, Horváth Vera (2015): A kriminalizáció és hajléktalan ellátás költségeinek összevetése a támogatott lakhatás (lakhatási és szociális szolgáltatások) költségeivel. Városkutatás Kft., Budapest.
Tamásné Szabó Zsuzsanna (2018): Kirúgja a melósok mankóit a kormány a cafeteria megnyírbálásával. 24.hu, augusztus 2.
