ÉVES JELENTÉS A LAKHATÁSI SZEGÉNYSÉGRŐL 2018
Eladósodottság és hátralékosság
Bajomi Anna Zsófia, Pinkasz András
Tartalomjegyzék
Helyzetkép
Magyarországon a háztartások eladósodottsága jelentős részben a lakhatási költségekhez kapcsolódik. Elsősorban tulajdonszerzéssel lehet kiszámítható, biztos lakhatáshoz jutni, sok háztartás viszont a tulajdonhoz jutást csak hitellel tudja megoldani. A hitel a jobb anyagi helyzetű háztartások számára hatásos (bár sok kötöttséggel járó) segítség lehet, az alacsonyabb jövedelmű háztartások számára viszont nagyon könnyen csapdává válhat. A lakáshitelezésen kívül a háztartási adósság a lakás fenntartásának költségeihez kapcsolódik: sokak számára gondot okoz a rezsiköltségek folyamatos fizetése, és bármilyen felújításra vagy korszerűsítésre is csak hitellel gondolhat a legtöbb háztartás.
Az eladósodás két fő forrása (a lakáshitelek és a lakásfenntartási költségek) igen gyakran együttesen jelentkezik.
Azok a háztartások, akik valamilyen megfizethetőségi problémával küzdenek a lakhatásukkal összefüggésben, négy és félszer nagyobb eséllyel válnak hátralékossá, mint azok, akiknek nincsen ilyen problémájuk (Hegedüs, Somogyi 2018, 19).
A lakáshitelezés mint lakáspolitikai eszköz
A magyar lakáspolitika fő eszköze 2001 óta a lakáshitelezés támogatása, amivel a kormány a bankokra és a háztartásokra hárítja a lakhatási kérdés megoldását. Ez a lakáspolitika egyrészt nem nyújt megoldást a nem hitelképes háztartások számára (ami a válság után sok háztartást jellemzett), másrészt pedig a rosszabb anyagi helyzetű háztartásokat kiszolgáltatott helyzetbe hozza. Ilyen módon
a lakáshitelezés-központú lakáspolitika kinyitja a társadalmi-vagyoni ollót: a tehetősebbek számára hathatós segítséget ad vagyoni helyzetük javítására, a szegényebbeket viszont adósságspirálba sodorhatja.
A lakáshitelezés bővítésének nyertesei egyik oldalról az építőipari cégek és a bankok, másik oldalról pedig azok a társadalmi csoportok, amelyeket a lakáshitelezést kísérő kormányzati támogatások céloznak. Az EU-csatlakozás (2004) utáni négy évben a lakáshitelek az olcsón elérhető devizahitelekkel bővültek: ekkor úgy tűnt, hogy a kormány ki tudja szervezni a bankszektornak a családok lakhatási igényeinek a megoldását. A 2008-as válság azonban összedöntötte ezt a sérülékeny rendszert. A csökkenő bérek, a szűk évtizedre bezuhanó lakásárak és a devizahitelek törlesztőrészleteinek megugrása sok háztartásnál a hiteltörlesztés tartós késedelméhez, több esetben fizetésképtelenséghez vezetett.
A hitel törlesztőrészleteivel való elmaradáskor a háztartások sokszor a rezsit sem képesek fizetni. A hátralékok és kamataik felhalmozódása növeli az anyagi terheket: előfordul, hogy nem jut elegendő forrás más alapvető szükségletek kielégítésére, súlyosabb esetben a hátralékos elveszíti a lakhatását. A hátralékok jelentős stressztényezőt jelentenek a családtagok számára. Az alacsonyabb társadalmi státuszú csoportoknál a munkabérből levont részletek miatt a legális munkavállalás kevésbé ésszerű, ami viszont a társadalombiztosítási jogosultságtól való megfosztottsággal jár együtt. További lehetséges következmény, hogy a gyermekeket munkavállalás miatti iskolaelhagyásra kényszerítheti az adósságteher.
A lakáspolitikának nem a lakáshitelezés ösztönzése lenne az egyetlen eszköze: az önkormányzati lakásállomány bővítése és fejlesztése, valamint a lakhatással kapcsolatos költségek megfizethető szinten tartása hatékonyabb beavatkozás lehetne. A politikai szándékokban ugyanakkor nem látunk változást: a Magyar Nemzeti Bank célul tűzte ki, hogy a háztartási hitelek GDP-hez viszonyított aránya 2030-ra 40%-ra, a lakáshiteleké pedig GDP-arányosan 30%-ra növekedjen.
A következőkben a lakosság eladósodottságát, ezen belül a lakással kapcsolatos adósságok (lakáshitelek és rezsihátralékok) alakulását mutatjuk be.
Az eladósodottság és a hátralékosság mértéke
A magyar háztartások vagyoni helyzetét bemutató legfrissebb elérhető információk szerint (Boldizsár et al. 2016)
a háztartások 32,2%-ának van hitele. Ez megközelítőleg 1,4 millió háztartást jelent.
Az Európai Központi Bank háztartások pénzügyi helyzetéről több országban végzett felmérése szerint a magyar háztartások számára elsődleges szempont, hogy saját lakóingatlannal rendelkezzenek, így a jelzáloghiteleket 80%-ban fordították ingatlanvásárlásra vagy -felújításra. A fogyasztási hitelek a felmérés alapján legalább 80%-ban a megélhetést, a tanulmányok biztosítását vagy a lakással kapcsolatos kiadásokat – tehát pillanatnyi pénzügyi problémák megoldását – szolgálta (Boldizsár et al. 2016).
A társadalom legszegényebb ötöde az összes háztartási hitelállomány 34%-át birtokolta 2014-ben. A csoporton belül minden ötödik háztartás rendelkezett jelzáloghitellel, ami átlagosnak számít. Ugyanakkor minden harmadik háztartásnak volt nem jelzálogalapú fogyasztási hitele, ami kiugróan magas a jobb vagyoni helyzetű csoportokhoz képest.
A jelzáloghiteleknél összetettebb a kép. Egyrészt ennél a hiteltípusnál a társadalom második legszegényebb ötödének háztartásaiban található arányaiban a legtöbb adós: itt minden negyedik háztartásnak volt jelzáloghitele. Másrészt a leggazdagabb 5, de különösen 1%-on belül a luxusingatlanok vásárlása miatt megugrik a hitelfelvétel aránya és összege. Így a leggazdagabb 1% rendelkezik a teljes hitelállomány 6%-ával.
A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján nehéz pontos képet alkotni a hátralékos családok számáról és helyzetéről. Az viszont egyértelmű, hogy a szegényebb családok esetében sokkal nagyobb probléma a hátralékosság, mint a módosabb családokban. A KSH 2015-ben végzett reprezentatív felmérésének adatai alapján például a „háztartások 15 százalékának volt valamilyen (lakbér, hitel, közmű vagy közös költség) hátraléka. (…) A legalsó két jövedelmi csoportba tartozó családok 36 százalékának volt hátraléka (…), de magas a hátralékosok aránya a 3–7. jövedelmi tizedek körében is (átlagosan 13%), míg a legfelsőbb három tizedben 4 százalék. Érdekes, hogy még a legfelsőbb jövedelmi csoportokban is előfordul a lakással kapcsolatos költségek befizetésének csúszása” (Hegedüs, Somogyi 2018, 19).
Míg az Eurostat adatai szerint 2013-ban a népesség 13,9%-ának volt rezsitartozása (ez hozzávetőlegesen 569 000 háztartás), addig a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal 2017-es adatai szerint 564 560 fogyasztónak volt elektromosenergia-szolgáltató felé tartozása, 107 728 fogyasztónak gázszolgáltató felé, míg 97 789-nek távhőszolgáltató felé. Az adatok csak szolgáltatók szerinti bontásban állnak rendelkezésre, így ha feltételezzük is, hogy egy fogyasztó megfeleltethető egy háztartásnak, nem tudjuk, hogy a háztartások átlagosan hány szolgáltató felé tartoznak és mekkora a háztartás összes rezsihátraléka.
Azonban az megbecsülhető, hogy 2017-ben 565 000 és 764 000 közé esik a 60 napon túli tartozással rendelkező háztartások száma, azaz
nagyságrendileg a háztartások 13–19%-ának van 60 napon túl fennálló rezsitartozása.
Az egyes szolgáltatók felé tartozó fogyasztók számát torzítja, hogy az elmúlt években a szolgáltatók piacán történt felvásárlások miatt a hátralékok gyakran a korábbi szolgáltatónál maradtak, s ezek a fogyasztók nem jelennek meg a kimutatásokban.
Az adós vagy hátralékos szempontjából az egyik legrosszabb következmény, ha végrehajtási eljárás indul a fizetési késedelmek miatt. Az Igazságügyi Minisztérium adatszolgáltatása szerint 2018 áprilisában 750 000 végrehajtási ügy zajlott 2 650 milliárd forint értékben (ez az éves GDP kb. 7%-a), melyből 228 000 ügyben vagyontalanság vagy behajthatatlanság miatt a végrehajtás szünetelt. 2018 első négy hónapjában 1564 lakóingatlant adtak el árverésen beköltözhető állapotban.
Az Igazságügyi Minisztérium adatszolgáltatása szerint 2018. II. negyedévében összesen 1355 kilakoltatási eljárásra került sor – ez (a még a kilakoltatási moratóriumba beleeső áprilist és a hétvégéket is beleszámolva) napi 15 kilakoltatást jelent. Az önkormányzati bérlakásokból való kilakoltatások száma emelkedett az elmúlt években: míg a 2000-es évek elején évi 500 körül volt, 2015-re ez a szám kb. évi 1200-ra nőtt (Misetics 2017). Ezek a számok jól tükrözik a probléma kiterjedtségét és társadalmi súlyát. Közműtartozás esetén a tartozás mértékétől függően elsőként a hátralékos személy fizetéséből és vagyontárgyaiból próbálják behajtani a tartozást, nagymértékű tartozás esetén ingatlanárverésre is sor kerülhet. A nem jelzáloghitelek esetén a fokozatosság elvét kell szem előtt tartani a behajtás során, jelzáloghitel nemfizetése esetén pedig közvetlenül az ingatlan kerül végrehajtási eljárás alá.
Összességében rendkívül bonyolult folyamat eredményeként lesz egy bérletidíj- vagy rezsihátralékból kilakoltatás. Ezt a folyamatot az önkormányzati bérlakások esetében egy itt elérhető ábra mutatja be.
A háztartások eladósodásának történeti alakulása (1990–2017)
Banki hitelezés
A rendszerváltást követő szűk évtized gazdasági visszaesései, a kormányzati kiigazító csomagok és az ezt kísérő 20% feletti kamatszint következtében a kilencvenes évek végére a háztartások által felvett hitel állománya a GDP 5%-a alá süllyedt. A történelmi mélypontot követően 2000-től gyorsult fel a hitelkiáramlás, többek között az új lakások építését támogató konstrukciókkal 2001-től. Az elérhető hitelekhez a bankoknak elérhető forrásokra volt szükség, és ez a feltétel akkoriban Magyarországon bőségesen adott volt.
A 2000-es években a világszinten csökkenő profitlehetőségekre válaszul a pénzintézetek a náluk lévő növekvő pénzállományt minél szélesebb körben igyekeztek újabb társadalmi csoportokhoz hitelként kihelyezni. Ez az Egyesült Államokban a korábban nem hitelképesnek tekintett csoportok bevonásával járt, Európában pedig az EU-csatlakozás után a kelet-közép-európai piacokra való minél gyorsabb hitelkihelyezést jelentette – nagyrészt svájcifrank-alapú devizahitel formájában. Kelet-Közép-Európában ennek az lett a következménye, hogy a kormányok a lakhatási kérdést gyakorlatilag privatizálták a bankszektornak, miközben a mindenkori kormány az általa támogatni kívánt társadalmi csoportok ingatlanszerzését kedvezményes kamatozású hitelekkel ösztönözte.
A devizahitelezés már az EU-csatlakozás előtt jelen volt, de 2004-től gyors növekedésnek indult. Mind a hitelezői, mind a hitelfelvevői oldalon optimizmusra adott okot, hogy akkor még az euró öt éven belüli bevezetése volt napirenden és a forint folyamatosan erősödött. Három évvel a csatlakozás után a devizahitelek állománya meghaladta a forinthitelekét.
A háztartások teljes hitelállománya 2008 közepére elérte a GDP 30%-át, azaz tíz év alatt meghatszorozódott.
A sérülékeny rendszert pár hónap alatt a gazdasági válság söpörte el.
A pénzügyi válság első jelei 2007 nyarán jelentkeztek az Egyesült Államokban, de igazán globálissá a Lehman Brothers befektetési bank 2008. szeptemberi csődjével vált. Magyarországon a forint gyors leértékelődése az összes devizahitelesre hatalmas és váratlan terhet rakott, a lakásárak zuhanása a hitelből való kilépési lehetőséget gátolta, a korábban felvett hitelek nagysága pedig könnyen megsokszorozódhatott. A törlesztőrészletek megugrása azért is jelentett hatalmas terhet a háztartásoknak, mert a gazdasági visszaesés következtében a bérek stagnáltak vagy csökkentek, és sokan veszítették el az állásukat. Fél éven belül a háztartások forintban számított teljes hitelállománya a GDP 30%-áról annak 40%-ára duzzadt. Az ezt követő három évben bár nem történt érdemi hitelkihelyezés, a folyamatos törlesztések mellett a gyengülő forint és a gyenge gazdasági teljesítmény miatt nem tudott a hitelállomány a GDP 35%-a alá csökkenni. A szegényebbek adósságcsapdába kerültek, sokan pedig nem tudták fenntartani középosztályi státuszukat. Mindennapossá vált a törlesztőrészletek késedelme, a fizetésképtelenség.
A devizahitelezés okozta csapdahelyzetet 2009 óta a mindenkori kormányok különböző intézkedésekkel próbálták kezelni. Ezekről összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy míg a tehetősebb hiteleseknek viszonylag jó megoldási lehetőségeket biztosítottak, addig a szegényebb hitelesek problémáit csak részlegesen kezelték (Hegedüs, Somogyi 2016, Jelinek, Gagyi, Pósfai 2018). Például az egyik legtöbbet emlegetett beavatkozás, a 2011–2012 között alkalmazott végtörlesztés elsősorban az eleve tartalékokkal rendelkező vagy hitelképes adósoknak segített – azoknak, akiknek az igényeihez a legtöbb kormány a lakástámogatási rendszerét eleve igazította. A forint gyengülése 2012 után sem állt meg, a devizahitelesek növekvő hányada vált fizetésképtelenné. Mindez a teljes nemzetgazdaságot sérülékényebbé tette és növelte a társadalmi feszültségeket. Végül a kormány 2015-ben lehetővé tette a devizahitelek forintosítását. Ezzel azonban a probléma nem oldódott meg: továbbra is a korábbi devizahitelesek tízezreinek van kritikus mértékű adóssága, forintban.
A lakáshitelezés változása 2009 óta
Az előbbi folyamat jellemezte szűkebben a lakáshiteleket is: a 2009-et követő években a háztartások folyamatos törlesztése mellett hiába esett vissza a lakáshitelezés, a devizahitelek nagy aránya és a forint folyamatos gyengülése miatt az összhitelállomány több éven át nem tudott érdemben csökkenni. A 2011 szeptemberében bejelentett végtörlesztés nyitott először teret a hitelállomány leépítésének. A 2012 februárjában befejeződő törlesztőhullám végeredményeként kb. 170 ezer devizahitel-szerződést végtörlesztettek 1 350 milliárd forint értékben. Az árfolyamváltozás hatását kiszűrve a végtörlesztés 23,3%-kal csökkentette a hazai devizajelzáloghitel-állományt. A végtörlesztők döntő többsége a késedelem nélküli adósok közé tartozott, tehát azok közé, akiknek nem voltak súlyos nehézségeik a törlesztőrészletek fizetésével.
A végtörlesztéssel párhuzamosan 2011–2012 fordulóján a késedelmes hitelek állománya 2009 óta másodjára kúszott fel 1 000 milliárd forint közelébe. Ez az összeg azonban nem tartalmazza azon, egy éven túli késedelmesek adatait, akiknek a tartozását a hitelintézet nehezen behajthatónak tekintette. Ilyen esetekben a bank vagy nem teljesített hitelként könyvelte el (azaz leírta), vagy pedig követeléskezelő cégeknek értékesítette a tartozást. „Leírás” vagy eladás esetében ezek az adósok eltűnnek a nem teljesítő hitelek statisztikájából, további sorsukról nincs információnk. Erről a hitelállományról tudjuk, hogy jelentős mértékű volt:
a végtörlesztés fél éve alatt 250 milliárd forint adósságállományt írtak le a bankok, 2009 és 2011 között nettó 175 milliárd forint hitelt adtak el követeléskezelőknek.
Az adósok szempontjából ezek az intézkedések könnyebbséget nem jelentenek, hiszen (általában) változatlan körülmények mellett kell törleszteniük, a követeléskezelőknek való eladás esetében csupán megváltozik, hogy milyen intézménynek tartoznak – a lakossági eladósodottság problémája tehát továbbra is fennáll. Az alábbi ábrán láthatjuk, hogy a statisztikai szempontból „láthatatlanná váló”, ugyanakkor nem megoldott helyzetű adósok nagyságrendileg mennyien voltak az egyes időszakokban.
A fennálló tartozás forintban kifejezett nagyságáról állnak csak rendelkezésre adatok; arról nem, hogy ez összesen hány háztartást érint. Az MNB felmérése szerint 2014 végén 140 000 adósnak volt 90 napon túl nem teljesítő hitele (Dancsik et al. 2015). A hitelüket törleszteni nem tudó háztartások száma nagyságrendileg azóta sem változott, úgyhogy nagyjából ezt a háztartásszámot képzelhetjük a nem teljesítő hitelállomány mögé.
Az ábra az egy éven túli késedelmes lakáshitel-állományt mutatja be (piros vonalgrafikonnal jelölve). Ugyanakkor ez az adat csak azon adósok hiteleit tartalmazza, amelyeket a bank nem írt le vagy nem adott át követeléskezelőnek. Utóbbi adósok sorsáról nincs elérhető statisztika, de az az egy éven túli késedelmes hitelállományt bőven meghaladó állományt jelent. Az elérhető adatok csak a hivatalos statisztikából való kikerülés állományáról tájékoztatnak (kék színnel jelölve). Azt nem tudjuk, hogy ez az állomány a forintgyengülés miatt növekedett-e, az állományból mennyit törlesztettek, vagy hogy az adósok hány százalékának árverezték el a házát.
A hitelek leírása és a követeléskezelőknek való átadás tehát látszólag jelentősen mérsékelte az egy éven túli késedelmes hitelállományt. A pénzintézetek végtörlesztéssel összekötött mérlegtisztításánál volt ez a leglátványosabb. Fél év alatt ugyanis csak úgy tudott 269,4 milliárd forint „kiesni a statisztikából”, ha az összeg a 2011 szeptemberében látott 162,0 milliárd forint jelentős részét, valamint a rá következő hónapok további adósait is tartalmazta. Azaz a 2012. márciusi 227,6 milliárd forint hitelállomány vélhetőleg frissen került be az éven túli késedelmek közé.
A folyamatosan „javuló” éven túli késedelmes állomány a leírások és a követeléskezelőknek való átadás ellenére is jelentős súlyt képvisel a háztartások összes lakáshiteléhez képest (2011 végén 7%, 2014 végén 14%, az elmúlt időszakban az arány jelentősen csökkenni kezdett).
A végtörlesztést követően 2012 tavaszán a kormány meghirdette az árfolyamgátat. Ekkor a végtörlesztéssel azonos szinten rögzített árfolyamra lehetett átváltani a törlesztőrészleteket a következő öt évre. Ez a lehetőség kibővítette a kevésbé kiszolgáltatott helyzetű adósok körét, azonban ebből az intézkedésből is kimaradtak azok, akiknek 90 napon túli késedelmük volt. Márpedig ezen adósok köre rohamosan növekedett. Az árfolyamgát meghirdetésekor 380 milliárd forintnyi hitelállományhoz tartozott 90 napon túli késedelem, és ez az állomány 2014 végére 460 milliárd forintra duzzadt. A fentieken túl a végtörlesztés óta nettó további 115 milliárd forintnyi hitelt adtak el követeléskezelőnek, a hitelintézetek pedig további 30 milliárdot írtak le.
Végül 2014 végén jelentette be a kormány, hogy lehetővé teszi a devizahitelek forintosítását. Az intézkedés időzítése utólag megfelelőnek bizonyult, mert pár hónappal később a forint egy negyedév alatt 13%-kal gyengült és azóta sem erősödött vissza a forintosítás időpontjának árfolyamszintjére. A forintosítással párhuzamosan sokan előtörlesztettek, így ez valamelyest tovább csökkentette az állományt.
Úgy tűnik, hogy a kormány lezártnak tekinti a devizahiteles történetet és a következő évek gazdasági növekedését részben a háztartási hitelezés bővítésével szeretné elősegíteni. Ismételten a régi lakáspolitikai eszköztár jelenik meg: 2015. július óta a korábbi szocpolhoz nagyon hasonló családi otthonteremtési kedvezmény (CSOK) pörgeti fel a piacot, amelyhez nagyrészt lakáshitelt is fel szoktak venni az igénylők (Pósfai 2018). Részben ennek köszönhető, hogy a lakáshitelek piacán trendforduló történt 2016 közepén: az újonnan folyósított hitelek állománya a válság óta először haladta meg a hitelintézeteknek törlesztett hitelek állományát.
A kormányzati lakáspolitika ismételten a középosztályt támogatja, akik számára a kedvezményes lakáshitel megfelelő eszköz lehet. Főleg, hogy a múltbeli válságrendezés tapasztalatai alapján egy esetleges válság kitörésekor ők lesznek az először kimentett adósok. Ugyanakkor, ahogy a legszegényebbek az elérhető statisztikákból is kimaradnak (2009-től 2018 tavaszáig nettó 775 milliárd forintnyi hitelállományt írtak le vagy adtak el követeléskezelőknek), úgy a lakáspolitika is átnéz felettük.
A rezsihátralékok
Az energia árának változása
A közműszámlákkal kapcsolatos hátralékok a rendszerváltás után váltak meghatározó problémává. A rendszerváltást megelőzően, 1960 és 1970 között a lakossági energia ára gyakorlatilag nem változott, majd a nyolcvanas években fokozatos, lassú emelkedés következett. A rendszerváltást követően drasztikus mértékben növekedtek az árak: 1990 és 1994 között a háztartási energia ára 3,5-szeresére nőtt, miközben 1989 és 1995 között a reáljövedelmek 14%-kal csökkentek (Marton 2012, 506.). A következő négy évben háromszoros emelkedés következett be az energia lakossági árában. Ezt követően jóval kisebb mértékben, de tovább nőttek az energiaárak. 2010 és 2012 között 12%-os növekedés után a rezsicsökkentés hatására 21%-kal csökkent, majd stagnált a háztartási energia ára. Összességében 1990 és 2017 között az energia fogyasztói ára 29-szeresére nőtt, míg az átlagos fogyasztóiár-emelkedés csak 12-szeres volt ugyanebben az időszakban, a nominálkeresetek pedig 17-szeresükre emelkedtek (KSH 2018a, 2018b).
A hátralékosok számának alakulása
Az 1990-es évek elején a drasztikus áremelkedés, a hirtelen megjelenő tömeges munkanélküliség, illetve a reálbérek csökkenése miatt a háztartások számára egyre nagyobb terhet jelentett a lakhatás költsége, és egyre nagyobb arányban váltak a háztartások rezsihátralékossá.
2003-ban nagyságrendileg „500 ezer háztartás rendelkezett a lakhatás biztonságát veszélyeztető hátralékkal” (Hegedüs 2006, 75.). 2003 és 2009 között a hátralékos fogyasztók aránya 7%-ról 13%-ra nőtt, és míg 2003-ban 14,8% volt az egy éven túli tartozással bírók aránya, addig 2009-re már a tartozással rendelkezők ötödének volt 12 hónapon túli hátraléka. Az egy adósra jutó hátralék összege is duplájára, 18 404 forintról 38 370 forintra nőtt (Herpai 2010, 31.).
Ahogy az az ábrán látható, 2008-ban, a válság kirobbanásának idején a népesség hetede rendelkezett rezsihátralékkal. Ez az arány a válság hatására emelkedni kezdett, 2013-ban a népesség negyedének volt közműdíjjal kapcsolatos hátraléka, majd fokozatosan csökkenve érte el a válság előtti szintet 2017-re. A hátralékok emelkedése összefüggésben állhat a lakáshitelek törlesztésének nehézségével.
Ha egy fogyasztónak problémája adódik a közműdíjak fizetésével, akkor a szolgáltató kezdeményezheti a szolgáltatás kikapcsolását, amennyiben a tartozás időtartama meghaladja a hatvan napot. Az alábbi ábrán látható, hogy 98 272 fogyasztó esetében kapcsolták ki a szolgáltatást tartozás miatt, illetve a fogyasztó kérésére (MEKH 2018). A víziközmű-törvény szerint a vízszolgáltatás csak akkor zárható el tartozás esetén, ha 150 méteren belül van vízvételi lehetőség; egyéb esetben csak szűkíthető. Fontos kiemelni, hogy a távhőszolgáltatás kikapcsolása technikailag nehezen kivitelezhető a fűtési rendszer szerkezete miatt.
Intézkedések a hátralékos háztartások helyzetének rendezésére
A probléma kiterjedtségéhez képest a rendszerváltás után csak néhány olyan intézkedés történt, amely – közvetlenül vagy közvetve – érdemben foglalkozott a közműhátralékosok helyzetével.
A hátralékos fogyasztókat védő közvetlen eszközök közül az egyik a kikapcsolás elkerülése érdekében kérhető részletfizetés, amelynek azonban szigorúak a feltételei. 2007 óta létezik a védendő fogyasztó státusza a víz-, gáz- és villamosenergia-fogyasztók körében. A védendő fogyasztói státuszra azok jogosultak, akik bizonyos segélyben részesülnek, hivatásos nevelőszülők, a Nemzeti Eszközkezelő Zrt. bérlői, valamint azok, akik fogyatékossági támogatásban vagy vakok személyi járadékában részesülnek. A védendő fogyasztók részletfizetésre, fizetési haladékra és előre fizetős fogyasztásmérő használatára jogosultak. Ez utóbbi a gáz- és az áramszolgáltatás esetén kérhető, és a feltöltős mobiltelefonokhoz hasonló elven működik: az előre befizetett összeg erejéig lehet fogyasztani. Nemfizetés miatt kikapcsolt szolgáltatás visszakapcsolásakor bizonyos esetekben kötelező az előre fizetős mérőóra felszerelése. Előre fizetős mérőórát védendő fogyasztói státusztól függetlenül is lehet kérvényezni a szolgáltatótól elektromosáram- és gázszolgáltatás esetén, ám ekkor a mérőóra felszerelési költsége a fogyasztót terheli. 2017-ben mintegy 110 000 előre fizetős mérőóra üzemelt Magyarországon.
A hátralékok kezelésének egyik legfontosabb közvetett eszköze a kifejezetten szegénységben élőket célzó lakásfenntartási támogatás volt, amelyet 1993-ban vezettek be mint önkormányzati hatáskörbe tartozó támogatási formát, majd 2004-ben 90%-ban központi finanszírozású és központilag szabályozott támogatássá tették, végül 2015-ben eltörölték (a részletekről lásd a lakhatási célú költségvetési kiadásokról szóló fejezetet). Bár az önkormányzatok települési támogatás címen saját hatáskörben folyósíthatnak ehhez hasonló célzott támogatást, ezek összege rendkívül alacsony és önkormányzatonként változó módon és mértékben elérhető (Kováts 2015). 2003 és 2015 között létezett központi adósságkezelési szolgáltatás és támogatás, melyet a 40 000 főnél nagyobb településeken volt kötelező nyújtani. 2015 óta ezt a szolgáltatást is csak néhány település nyújtja saját hatáskörben.
A legismertebb közvetlen eszköz a 2003-ban bevezetett gázártámogatási (később távhőtámogatással kiegészített) rendszer volt, amely 2007-ig alanyi jogon, 2008-tól szociális alapon járt a fogyasztóknak. Bár 2008-ban még 1,8 millió háztartás részesült ebből a támogatásból, a célzása nem volt megfelelő, hiszen például a lakásfenntartási támogatáshoz képest a leginkább rászorulók kisebb súllyal részesültek belőle (Fülöp 2009, Hegedüs et al. 2008, 5.). A támogatást 2011-ben kivezették, hiszen egyrészt óriási terhet rótt a központi költségvetésre, másrészt a támogatás bőkezűsége ellenére is 2003 és 2009 között jelentősen, 2,2%-ról 14,3%-ra nőtt a lakossági gázfogyasztók körében a hátralékosok aránya (Herpai 2010, 31.).
A 2013-ban bevezetett rezsicsökkentés minden lakossági fogyasztó számára csökkentette az energiaárakat, ám az eszköz jellegéből fakadóan a magasabb fogyasztású, tehetősebb rétegek számára nagyobb megtakarítást jelent, mint a szegényebb háztartásoknak (erről lásd az energiaszegénységről szóló fejezetet). Emellett a rezsicsökkentés nem ösztönzi az erőforrásokkal való takarékosságot, visszavetheti az energiahatékonysági beruházásokat, továbbá jelentős terheket ró a részben önkormányzati tulajdonú közműcégekre (Zsidai 2013). A közműcégek veszteségei révén közvetve kevesebb forrás juthat az infrastruktúra-fejlesztésre vagy az energiatermelés hatékonyabbá tételére.
A védendő fogyasztók és az előre fizetős mérőórák száma alapján több mint 150 000 fogyasztó részesül valamilyen szintű védelemben a szolgáltatás kikapcsolásával szemben, és a rezsicsökkentés révén hatóságilag szabályozott energiaárak miatt a lakosság jelenleg nincs kitéve az energiaárak váratlan növekedésének. A majdnem százezernyi kikapcsolt fogyasztónak, illetve a több mint ötszázezer 60 napon túli hátralékkal rendelkező fogyasztónak további beavatkozásra volna szüksége a tartozások csökkentése érdekében. Azonban a települési támogatás keretében nyújtott lakásfenntartási támogatás alacsony szintje, illetve a rendkívül kevés településen elérhető önkormányzati vagy civil adósságkezelési támogatás miatt a hátralékos háztartások jelentős része nem kap érdemben segítséget.
Adósságcsapda és mélyszegénység
A Budapesttől 40 kilométerre található Bag cigánytelepén élők mélyszegénységben és kirekesztettségben élik mindennapjaikat. A Bagázs Egyesület a közösségfejlesztés és az egyéni felelősségvállalás erősítésén keresztül igyekszik az itt élők helyzetén változtatni. Munkájuk során világossá vált, hogy a bagi telepen élő mintegy hetven család egyik legjelentősebb problémája az adósságcsapda. A bagi telep példáján keresztül mutatjuk be, hogy az eladósodás hogyan sújtja különösen erősen a mélyszegénységben élőket, és ez hogyan válik tovagyűrűző, az élet más területeit is megbénító problémává.
A telepen élő családok körében végzett felmérés alapján a megkérdezettek majdnem felének van tartozása, egyes családok több szolgáltató felé is tartoznak. A telepiek összes tartozása az évek során 183 millió forintnyira duzzadt (Albert 2018). A tartozások főként közműhátralékokból, azok kamataiból és kapcsolódó büntetésekből, folyószámlahitelekből, illetve a könnyen igényelhető, de magas kamatokkal és egyéb költségekkel járó gyorskölcsönökből tevődnek össze (Albert 2018). A tartozások felhalmozásának egyik oka, hogy a rendkívül alacsony jövedelmekből nehéz a „hónap végéig” megélni, így sakkozni kell a számlák befizetésével, félretenni is nehéz, s a nehezebb pénzügyi helyzeteket csak kölcsönökkel lehetséges áthidalni. A telepen élő háztartások pedig jellemzően rosszabb feltételű kölcsönökhöz jutnak hozzá a bejelentett, rendszeres, magasabb fizetéssel járó munkát végzőkhöz képest.
A jelentős, nem vagy nem megfelelő ütemben törlesztett közmű- és banki tartozások többrétű problémát okoznak. E problémák egyike az, hogy a tartozások kamatoznak, így tovább nő az összegük. A jelentős közüzemi hátralékok akár 60 nap múlva a szolgáltatások kikapcsolásához vezethetnek. Az áramszolgáltatás esetében a visszakapcsolás feltétele a teljes tartozás rendezése, a visszakapcsolási díj megfizetése, valamint az, hogy a fogyasztó kiismerje magát az ügyintézés menetében. Ha a tartozás törlesztése reménytelen, akkor ez akár illegális áramvételezéshez vezethet, ám ez az életveszélyesség mellett a büntetések révén a háztartás további tartozását vagy egy családtag börtönbüntetését vonhatja maga után. A tartozások bizonyos szint felett végrehajtási szakaszba érhetnek, melyet a ház elárverezése követhet. A telepen 2012-ben 38 házra volt bejegyezve végrehajtás, akár több szolgáltató felé felhalmozott tartozás miatt. Ezek a végrehajtások bár gyakran eljutnak az árverésig, vételi ajánlat kis eséllyel érkezik. A Bagázs jogklinikája szerint „azonban nagyon is reális a veszélye annak, hogy a mai magyar közhangulatban egy politikailag a „rendcsinálás” mellett elkötelezett önkormányzat felvásárolja az árverés alatt álló ingatlanokat, és választ, hogy tulajdonosként szociális bérlakást ad vissza a lakóknak, vagy eldózerolja a nem kívánatos elemeket” (Both, Kovács 2015, 133.). Emellett a tartozások letilthatók a legális jövedelemből, így akinek tartozása van és visszatérne a legális munkaerőpiacra, azzal szembesül, hogy az egyébként is várhatóan alacsony fizetésének felét nem kapja kézhez a letiltások miatt, így a legális munkavállalás nem lesz vonzó alternatíva számára.
Összességében úgy látjuk, hogy a háztartási eladósodottság és hátralékosság a magyarországi lakásszegénység központi eleme. Sokan azért kényszerülnek hitel felvételére, hogy lakhatásukat biztosítani tudják, vagy valamilyen váratlan vagy nagyobb kiadást (amely gyakran szintén lakhatáshoz kapcsolódik) ki tudjanak fizetni. Az alacsonyabb jövedelmű háztartásoknak nagyobb arányban van hitele (különösen pedig drágább, rosszabb feltételekkel folyósított fogyasztási hitele), mint a gazdagabb háztartásoknak. Ilyen módon a hitel a magyar társadalomban elsősorban nem a vagyonszerzést hatékonyan és alacsony kockázattal támogató eszköz, hanem az egyéb lehetőségek hiányában igénybe vett utolsó lehetőség, ami viszont – különösen a legszegényebb háztartások esetében – könnyen adósságspirálhoz vezet.
A rezsiköltségek kifizetésének nehézsége közel minden ötödik magyar háztartást érint. 13–19% közötti a valamilyen közműdíjak befizetésével 60 napon túl késedelmes fogyasztók aránya, a legalsó két jövedelmi tizedben pedig a háztartások több mint harmadának van hátraléka. Ez összefügg azzal is, hogy nagyon rossz a magyar lakásállomány energiahatékonysága (ami szintén inkább a szegény háztartásokat sújtja).
Az adósság és hátralékok felhalmozásának hullámai összefüggenek a tágabb gazdasági hullámokkal. Amíg nincs célzott és rendszerszerű megoldási javaslat a hátralékosság kezelésére, stabilabb megélhetési és lakhatási lehetőségek biztosítására, addig a rosszabb gazdasági időszakokban mindig mélyülni fog az adósságokkal kapcsolatos probléma, ami fokozottan sújtja a szegénységben élő háztartásokat.
Javaslatok
Számos hazai és nemzetközi jó példa létezik a nagymértékű közműhátralékok felhalmozódásának, illetve a szolgáltatások kikapcsolásának megakadályozására. A Magyarországon adósságkezelési szolgáltatást nyújtó civil szervezetekre jó példa a budapesti rászoruló, hátralékos családoknak évi 200 millió forint nagyságrendben támogatást adó Hálózat Alapítvány vagy a Máltai Szeretetszolgálat által működtetett Hitele-S program, melyek az adósságspirálba kerülő családok helyzetének rendezését segítik adósságkezelési tanácsadással. A Bagázs Egyesület pedig két szegénytelepen indított adósságkezelési programot, melynek példáján az adósságcsapda és mélyszegénység kapcsolatát mutatta be a keretes írás.
A közműcégek a fogyasztókkal való megfelelő kommunikáció révén, akár felszólító levelek, ügyintézéssel kapcsolatos információk szövegezésével, akár a probléma felmerülésekor való közvetlen megkereséssel sokat tehetnek az adósságok halmozásának elkerülése érdekében. Az Egyesült Királyságban az energiaszolgáltató cégek (törvényi kötelezettségüknek eleget téve) alacsony jövedelmű és hátrányos helyzetű háztartások lakásait teszik energiahatékonyabbá (akár szigeteléssel, akár a fűtés és a melegvíz-előállító rendszerek korszerűsítésével), így megfizethetőbbé válnak az energiaköltségek. A szociális és egészségügyi ellátás, illetve az energiaszolgáltatók közötti hatékony kommunikációval, jelző- és beavatkozási rendszerek működtetésével (pl. adósságkezelés, energiahatékonysági beavatkozások, tanácsadás) megelőzhető lenne, hogy a tartozások felhalmozódjanak. Így megoldást lehetne találni, mielőtt a folyamat eljut oda, hogy kikapcsolják a szolgáltatást, és emiatt hideg otthonban kelljen laknia időseknek vagy gyerekeknek, esetleg kórházi kezelés után egészségtelen otthonba kelljen hazatérnie a betegeknek.
A lakáshitelezésből adódó adósság felhalmozódását elsősorban azzal lehetne megelőzni, ha az alacsonyabb jövedelmű háztartások számára a tulajdonszerzésen kívül más utak is nyitva állnának lakhatásuk hosszú távon, biztos módon való biztosítására. Ha ezek a háztartások hitelek felvétele helyett alacsony bérleti díjú, kiszámíthatóan elérhető bérlakásban élhetnének és megélhetésük nem függene annyira hajszálon, hogy egy-egy váratlan kiadás miatt kölcsönt kelljen felvenniük, akkor a háztartási hitelezés ártalmas következményei sokkal kevésbé érvényesülnének.
Források
2011. évi CCIX. törvény a víziközmű-szolgáltatásról.
A Város Mindenkié (2018): Kilakoltatás-ellenes kisokos.
Albert Ákos (2018) 300 év robotolással sem tudnák visszafizetni az adósságaikat Magyarország legszegényebbjei. 444.hu, január 15.
Átol Dorottya, Bozsik Barbara, Kováts Bence, Kőszeghy Lea (2017): Éves jelentés a lakhatási szegénységről 2016. Habitat for Humanity Magyarország, Budapest.
Bagázs Egyesület (2017): Alapkutatás, Bag.
Boldizsár Anna, Kékesi Zsuzsa, Kóczián Balázs, Sisak Balázs (2016): A magyar háztartások vagyoni helyzete a HFCS felmérés alapján. Hitelintézeti Szemle, 15 (4), 115–150.
Both Emőke, Kovács Krisztina (2015): Jogon kívül – az integráció ára. Fundamentum, 19 (1), 129–134.
Dancsik Bálint, Fábián Gergely, Fellner Zita, Horváth Gábor, Lang Péter, Nagy Gábor, Oláh Zsolt, Winkler Sándor (2015): Comprehensive analysis of the nonperforming household mortgage portfolio using micro-level data. MNB Occasional Papers Special Issue.
ECB (2018): Household Finance and Consumption Network. European Central Bank, Frankfurt.
Eurostat (2018): Arrears on utility bills –EU-SILC survey. Eurostat, Luxembourg.
Fülöp Orsolya (2009): Ösztönzött pazarlás – Lakossági energiaárak állami támogatása 2003–2009. (Második, átdolgozott kiadás.) Energia Klub, Budapest.
Hegedüs József (2006): Lakáspolitika és a lakáspiac – a közpolitika korlátai. Esély, (5), 65–100.
Hegedüs József, Somogyi Eszter (2016): Moving from an Authoritarian State System to an Authoritarian Market System: Housing Finance Milestones in Hungary between 1979 and 2014. In: Lunde, J., Whitehead, C. (eds.): Milestones in European Housing Finance. Wiley-Blackwell, Oxford, 201–218.
Hegedüs József, Somogyi Eszter (2018): A lakások megfizethetősége és a társadalmi egyenlőtlenségek – a KSH 2015-ös lakásfelvétele alapján. In: Miben élünk? A 2015. évi lakásfelmérés részletes eredményei. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 6–25.
Hegedüs József, Somogyi Eszter, Teller Nóra (2008): Reformjavaslatok egy korszerű szociális lakáspolitika kialakítására. Városkutatás Kft., Budapest.
Herpai Attila (2010): A lakossági díjhátralékok alakulása egy felmérés tükrében. Esély, (6), 22–40.
Jelinek, Csaba, Gagyi, Ágnes, Pósfai, Zsuzsanna (2018): Financialization and right-wing nationalist politics in Hungary – a case through housing. In: Braun, Boris, Dannenberg, Peter, Fuchs, Martina, Revilla Diez, Javier (eds.) Fifth Global Conference on Economic Geography 2018. Book of Abstracts. University of Cologne, Cologne, 40.
Kováts Bence (2015): Rezsitámogatás-csökkentés. Az új lakásfenntartási célú települési támogatások vizsgálata 31 önkormányzat példáján. Esély, (6), 29–60.
KSH (2018a): Reáljövedelem – reálbérindex. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.
KSH (2018b): Fogyasztóiár-indexek (1960–). Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.
Marton Ádám (2012): Infláció, fogyasztói árak Magyarországon a második világháború után II. (1968–2011). Statisztikai Szemle, 90 (6), 489–520.
Misetics Bálint (2017): Lakáspolitika és hajléktalanság. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Magyar társadalom- és szociálpolitika, 1990–2015. Osiris Kiadó, Budapest, 338–363.
MNB (2018a): A háztartások részletes, negyedéves pénzügyi számlái. Magyar Nemzeti Bank, Budapest.
MNB (2018b): A háztartási szektor részére nyújtott hitelállomány összetétele. Magyar Nemzeti Bank, Budapest.
OFGEM: About the ECO scheme
Nagy Márton (2018): Új konvergencia – kétszer nagyobb hitelpenetráció a következő évtized végére. Előadás a Portfolio.hu „Hitelezés 2018” konferenciáján, április 18.
Portfolio.hu (2018): Hitelkatasztrófa Magyarországon: 50 ezer elbukott lakás, többszázezres tömeg a BAR-listán. portfolio.hu, szeptember 9.
Pósfai Zsuzsanna (2018): Reproducing uneven development on the Hungarian housing market. Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem, Földtudományok Doktori Iskola.
Völner Pál (2018): Válasz Szabó Tímea képviselő asszony K/20386. számú írásbeli kérdésére. Igazságügyi Minisztérium, Budapest, május 17.
Völner Pál (2018): Válasz Dr. Oláh Lajos képviselő úr K/989. számú írásbeli kérdésére. Igazságügyi Minisztérium, Budapest, augusztus 17.
Zsidai Péter (2013): Hogyan fekteti meg a fővárosi közműcégeket a rezsicsökkentés? – Buzogjanak a ceyloni források! Magyar Narancs, október 24.
